A cabdriver I’ll always remember: in memoriam Anton Péter

You departed at full speed, just the way I crashed into your life. It would be hard to explain why, just as it would be hard to analyse the moment one admits (to oneself first, of course) falling in love, reading that special someone’s countenance differently, seeking how and when to meet him, scanning a vast, faceless crowd just to look for, to find the one who is starting to become so precious.

I took a deep breath that night and thought I had a chance to start a new life, a better life that includes you (I didn’t know about G. at the time). Realistically speaking I had no such chance; how could I have, when my lifestyle had been dominated by work for years and I had practically no life at all. Yes, I had some dates and I realised I was not meant to be in a relationship; a woman over forty has her little quirks, she wants her usual mug of morning coffee with two cubes of sugar and her own cigarettes, and anything else just wouldn’t do. It wouldn’t do, she can’t free herself from her own little cage. Very few people can.

I really, truly tried. I had the purest heart, the best intentions for me and for you, I was not acting out of interest, not playing games, not calculating, I just whirled in and I wanted to blow you away, to hug you, kiss you, love you, share all my troubles, worries, smiles, burdens and experiences with you. And I failed in such a short time, you were right: I am so ashamed of myself, like a little kid, sitting in a corner, sobbing and licking a runny nose.

Even at the very beginning I had a feeling it was not mutual. When you didn’t show up at the theatre I should have seen it as a sign and understand that you didn’t see it as I did. When you acted so distant about letting me visit your flat, there was something hidden deep inside, some sort of alienation began then, precisely because I… well, as the saying goes, the road to hell is paved with good intentions… but on one hand I had no patience to wait for you to find your feet and take me to the theatre and on the other hand I had been longing, really longing for a real family outing, longing to go to the theatre dressed in our Sunday best, all lovely clothes and sophistication, an evening full of smiles and laughter and I just couldn’t wait, and then the opportunity just landed in my hands when Gyöngyi gave me those vouchers, and I bought the damned tickets and I was waiting for happiness like a child waits for Christmas.

If you only knew how we all looked forward to that evening! I realised at the last minute that my youngest two outgrew their smart shoes and we rushed to the shops that very afternoon, the girls had their hair done and Peti brought Dalma and they were all so lovely together, my treasures, I wanted to introduce them to you proudly and I wanted them to meet the man who brought new sparkle into their mother’s life and made her smile dreamily over the dishes in the sink… we had never been out together like this before.

Then I was standing at the staircase at quarter to seven, utterly mortified, feeling that something went terribly and irrevocably wrong and it can’t be fixed and I tried not to burst into tears and I was hurting so badly as those tears welled up deep inside and I tried to control myself and I think I managed to keep my composure all night…

…even when you came to collect us and I got into the car.

 

 

Translated by Veronika Goitein

Advertisements

Private Collection

Only a few minutes to go before the lesson was about to start… the buzzing on the corridors subsided, the students went quiet. The top grammar school of this county town was famous for a strong competitive spirit and after a few weeks even first-year students adapted to the strict discipline.

I will be late, she thought while she was busy trying to get into her blue and yellow school uniform with the side buttons (she hated uniforms with all her heart but school uniforms were compulsory). When she saw this one in the shop she fell in love instantly because it had a yellow stripe across the chest and those big buttons at the shoulders and the sides were also yellow. Well, it was a school uniform just like the others… but different. She truly felt like she owned it when she embroidered her name into the fabric with precise, careful stitches.

Laci was walking slowly, deliberately to the lockers… it must be her behind the locker door, right? Who else would be almost always late for almost everything? This came handy now, this lateness, because she was alone at last. When they talked at the school camp he never had a chance to be alone with this unruly girl, but she was somehow attractive even though she really didn’t fit into his neat little life. He was the best student at the school, he nearly always had straight A-s in every subject and she was a feisty little cat, a rebel. Later he found out that this little fighter could cry too, and she was quite lovable although she strived to prove otherwise.

He liked talking to her, he soon found out that she had both feet on the ground and despite coming from a simple, provincial family, she was cultured, interested in everything although she had no clue about science subjects. She hated Physics and stared at him in disbelief when he easily solved the problems she spent an hour and a half trying to puzzle out, and even then she ended up with the wrong result. But she loved Horváth Péter, the Physics teacher who had huge blue eyes and looked like the young Saviour. He was the only young, bearded teacher at the school, she said at the canteeen, and also the first one to call her by her first name when asking her to recite. Well, this happens if you label your schoolbag with your name… (and even years later she perfectly remembered that the measurement of disorder is entropy or S…)

He must be careful or the rustling paper will betray him and the others will notice. He didn’t really care whether they would laugh at him, he decided to finally pluck up his courage and tell her. When they talked a few days earlier he carefully brought up the subject.

“Listen, I met a girl but I’m too shy to talk to her, what do you think I should do?”

“Wow, that’s great”, she said happily. “Is she pretty?” she asked with her eyes open wide.

“She is very pretty but I don’t now…”

“Buy her some flowers, take her to the cinema, or for a walk” she advised mater-of –factly.

“Buy flowers? Me???”

“Don’t be so silly, why not? All girls love flowers.”

“But what kind of flowers?”

She thought for a moment then swallowed hard.

“Doesn’t really matter. Something white. Those are the most beautiful ones.” The white chrysanthemums were gorgeous. The bunch was so big he could barely hide it behind his back.

“Hi Liza”, he tried to sound nonchalant but he could hardly talk, he just whispered hoarsely. He cleared his throat.

“Hi Laci, what’s up?”

“You remember I told you a few days ago about a girl I liked?”

“So are you going out with her?”

“No, nothing like that. Just wanted to tell you that I decided to talk to her today.”

“Don’t forget to tell me how it went. Did you get her flowers?”

“Of course. I did.”

He took a deep breath and presented the bouquet.

“For your name day. I love you, Liza!” he said, kissed the stunned girl on the cheek and darted off.

When Ms. Békefi the Maths teacher stepped out of the teachers‘ room all she saw was her favourite student running along the corridor like mad, and a little first-year student next to the lockers, holding a bunch of flowers. The teacher smiled (which was very unusual for her) and pretended that she hadn’t seen a thing.

She couldn’t remember when she got that tape and the paper from Laci. It was a little parcel, the paper was wrapped around the tape, at first she thought it was a letter but it wasn’t, it was the lyrics, all in English. It was hard here and there to decipher a teenager’s handwriting but when she turned the page she found the translation on the other side.

She didn’t understand much English then, she could only read a bit. Jon and Vangelis, Private Collection, it said on the tape. When she heard the first song she felt like she was sitting on a rock on top of a huge mountain, looking down with the wind whistling all around her.

The tape was lost eventually. Someone borrowed it and never gave it back.

Nearly 25 years passed. She mentioned it to a friend everyone nicknamed Gombóc Artúr.

A few days later Gombóc Artúr showed up with a broad grin and pressed a CD into her hand without a word. She travelled to the past that night, to white chrysanthemums, but she couldn’t recall Laci’s face, only his voice and the flowers.

Her daughter was getting ready in a hurry, prattling on about having to buy a present because her friend… and the Christmas celebrations at school… She quietly told her that really special gifts couldn’t be bought at a shop. That there were presents you would never ever forget because they are made of love and care.

She found the CD in the evening. And thirty-two years later she could still feel the wind and the mountains and the love on that paper with those messy letters.

She can’t thank the boy now… but perhaps it doesn’t really matter.

 

Translated by Veronika Goitein

 

Defeat

We all love writing about personal success, but not so much about our very personal failures.

Motivational videos tell you to imagine anything and it will be yours. Because you will go for it, plan it, do it and even the sun will shine brighter. Because you will utilise your fantastic capabilities, discover what you can do, step out of your comfort zone and just do it.

Well, reality is a bit different. The road to success is paved with so many obstacles. Planned but not realised. Built but collapsed. Glued together but fallen apart. Climbed up and fallen down. Translated but the sentences are lame.

Started an enterprise but failed and even ended up with tax debt or bankruptcy. Can’t repay those loans, the product is shoddy compared to the prototype, or the product is good but can’t afford to rent a good shelf so it ends up under the umpteenth shelf somewhere in the store; can’t afford to have a shop either. Or won the lottery, participated in a big project and did ever so well but the contractor doesn’t pay and now it’s worry-time, big time.

And the private defeats: fell in love and he turned out to be a douchebag. Cheated with at least 10 women and before leaving for good he left a pencilled letter on the bed in some non-European language and after having it translated it turned out that the first line read:

By the time you have this translated I will be in *** with another woman

… offered to be a guarantor for a friend and ended up having to repay the loan; trying to give up smoking and starting again after a week, cursing like hell. Dieting and taking up exercise, spraining an ankle while jogging in the evening, and now the scales hibernate at *** kilograms despite eating healthy salads for 3 weeks and having nightmares about turning into a rabbit. Enrolling at university and failing the statistics exam three times in a row.

Becoming a parent, vowing never ever to smack the child but to explain everything reasonably. Raising a kid who goes crazy as soon as puberty hits; dyes hair purple/blue/green or shaves it off altogether, wears gothic costumes and puts piercings in every available orifice (or nearby), gets covered in tattoos, looks like a scarecrow, starts using drugs or stealing and let’s say this begins at home when the money disappears from the tin hidden inside the bottom of the sofa, with the coins saved up for a family holiday. Or comes home one day with a nice gentleman old enough to be her grandpa and turns out that while we naively assumed was studying abroad she fell in love so much they even had a baby, which they neglected to mention until now, but the wedding is tomorrow anyway.

Oh, how nice it is to read such stories. We assume this would only happen to others. Us? Never!

John Amatt said it was no adventure hanging on a rope over a cliff; the adventure is winning those everyday battles, every day.

And those battles are never the same.

 

 

Translated by Veronika Goitein

 

Mother is gone

There are those who know me and those who don’t, but everyone knows I never got on well with my mother. We are very similar in temperament but she projected on me all the anger she felt towards my father who used to beat her senseless. Who knows why… I was a hereditary curse. Our relationship was a web of misconceptions: we were mutually convinced we didn’t love each other.

The last time I saw her was during the summer of 2011. I met someone special and he asked me to marry him. I was 43 and deliriously happy; I wanted to be properly married the third time around, so we went to visit S.’s mother and mine too, to ask for their blessing. S.’s mother was overjoyed but mine decided to make sure my future husband would not see me through rose-tinted glasses. I don’t want to hurt myself again by remembering all her accusations but as it goes it all ended in an outrageous fight and my mother pulled a kitchen knife on me and told me to get out of her house. If my brother hadn’t taken that knife out of her hand… who knows.

I never went back home again. I knew about her anyway, my brother told me all I needed to know more or less regularly. When she moved to a care home I talked to the director. I offered to cover her expenses but they didn’t accept it, the director told me my mother’s pension was more than enough to cover the costs. She was in hospital before, when I talked to her once (I mean before she moved into the care home). I wanted to visit her but then she asked me to take her home in the weekend and help her make twenty-nine kilograms of pickles and I told her I just didn’t want to do that. She couldn’t accept that I had a job to do and that after four hours of travelling I didn’t want to spend my time making pickles, I just wanted to talk to her, so she hung up on me.

Last year or the year before my mobile rang on the 9th of September, I saw “Mother” on the screen and picked up really fast; it was my birthday but what a disappointment, the call button on her phone must have been pressed by accident because she didn’t say anything, all I heard was her hoarse voice in the distance, shouting at someone. I held the line for a while but she didn’t speak, she didn’t answer, so I hung up.

This week I had a call, something happened, she was taken to hospital and there she had a stroke. I took some time before I travelled as I had just returned from a trip abroad, my leg was injured and my house was in total chaos.

I took a train to Veszprém on Thursday and went to the hospital with my brother and my sister-in-law.

The last time I saw my mother she was in intensive care and I barely recognised her. All my pain, my anger, my resentment vanished in a single second. She lay on the bed next to the window. Her face was disfigured, only those two stern lines remained unchanged. Her eyes were sticky. She struggled to breathe through an oxygen mask, her veins were shot, there was a tube up her nose with some yellowish fluid, her hands, her feet and her neck were all puffy because of the injections and water retention. The drip was attached to her foot. Her left heel boosted a blister-like, greyish patch half the size of a hand… the first bedsore ulcer. She was surrounded by a strange, sickly sweet smell despite having been cleaned, her skin was scaly and peeling on her upper arm, there were traces of talcum powder around her, a large syringe was placed on the bedside cabinet… perhaps they had been trying to feed her through tubes. My brother is a paramedic, he squeezed the mattress. “Anti-decubitus mattress”, he said. “Very good.” A simple Ringer’s lactate solution was administered by IV, nothing else. There are no patient notes on the bed these days, all the documentation is kept with the doctor, lots of laws govern confidential information exchange and the nurses just mumble that they are not allowed to say anything. Mother was lying on her side (the nurse told me they regularly rolled her from one side to the other to avoid bedsores). It was hot outside, really hot, and her body was scorching, I could tell she had a high fever. We talked to her. I washed my hand and I started to wash her face. When my cold, wet hand touched her eyes to wash away that sticky stuff she rolled her eyes, she snorted loudly and started to breathe differently, she felt that I was there, or perhaps just felt that someone was there, anyone, anything, something cold. Irén bought some lotion, some miracle cure for bedsore ulcers and we applied it as best we could but we couldn’t move her inert body. And I was on crutches, hobbling hopelessly around her bed.

The nurse was only allowed to say that Mother had a fever but her condition was stable. She admitted eventually that Mother was given an Algopyrin at six, her doctor was nowhere to be seen, the doctor on duty was not familiar and didn’t know my mother but we were told we could talk to her doctor on Monday. We panicked of course and tried to think of something to do. My brother and his wife had been health professionals for over two decades but they only shook their heads. The doctor told us the previous day to prepare for the worst. Eventually I was told by an oxiology specialist I knew from Budapest that my mother stood practically zero chance. Friends never lie, they tell the gravest truths if they must; that’s why they are friends.

On Friday night I walked to the lower church where I was christened but it was closed. I was mortified by the signpost on the choir gallery door and I felt I really, really had to find a quiet place. When I was a child we rarely entered the upper church, we only went there to look at the Nativity scene and my favourite, the „nodding negro“ as we called a little black figurine which nodded every time someone dropped a coin in the charity box and of course we always begged for a coin or two just to play with it. When I was at secondary school I loved to walk here because there is a little rock chapel next to the church and I used to pray to the Virgin before exams.

On my way to the pilgrimage church I saw cars stopping, the church door was open and some sort of preparations were going on. An elderly lady was just getting out of a car, I asked her about it and she explained that they were gathering for the Feast of St. Fatima and I was also welcome. I didn’t remember her name but I recognised her face. Auntie Erzsike hugged me and led me inside through a side door.

I walked along the old corridor, the statue was still there, I found the marble plaques on the walls, one sent by my grandmother, the other one on the opposite wall sent by my father, and I lit four candles. I said the Lord’s Prayer and I was wondering what I was praying for. Did I want that helpless woman lying feverishly in intensive care, taking rattling, laboured breaths to pass away peacefully? Did I want God to have mercy on her soul and let her depart, or did I hope for a miracle, to let her survive even if would remain partly incapacitated? I was told she would be paralysed on one side and unable to talk for the rest of her life if she survived. My mother. Well, that would never happen, she could never hold her tongue (just like me).

I had a nice chat with my brother on Saturday morning, he was just leaving for work and he even told me I’d just missed the half past six bus, but I didn’t want to think about it and now I will never forgive myself. Had I taken that bus I could have been by her side.

I didn’t want to turn up at the hospital empty-handed so I went shopping, to make two small gift baskets for the nurses at the intensive care unit, then I went back to the house to pack up, I looked for Mother’s Bible, I thought I would take it with me, along with a letter I wrote long ago and I wanted to read out to her. My little luggage was ready to go, I glanced at the clock at around 10:50 and thought, well, I still had an hour until the next bus was due. And all the while she was dying! My brother called me just past 11 to ask me where I was, because Mother was dead. My sister-in-law Irén and my nephew drove me to the hospital.

And now for the worst: there is nowhere else in the world but in a Hungarian hospital where one would have to say farewell to the departed so coldly, so distantly. The nurse offered well-practiced condolences, at least she was graceful enough to try to refuse my gift but I told her I had it prepared specially for her so she would not offend by accepting, despite the circumstances. She asked me whether I wanted to see Mother. Of course I did. Would I be strong enough? (What a lame generation we are… scared of the dead?) I asked her to lower the bedside rail so I could embrace Mother. When we were finally left alone I said goodbye, I told her all I wanted to say and I hugged her and kissed her. Her cheeks were still warm but her hand, bunched in a fist, was cold as ice. The nurse told me (my God, I suddenly remembered Polcz Alaine) they had been drawing the fluid out of her lungs and she fell asleep peacefully… I knew she was lying because I removed the covers and saw the bruises on Mother’s chest.

Two assistants came, blue rubber gloves, would the relatives please leave now, this is going to be unpleasant…  What is going to be unpleasant? Is there something I mustn’t see? This guy talked to me like I was some imbecile and my sister-in-law tried to explain this was how it was, I screamed at her and told her I didn’t care about how it was, this was my mother, but I wasn’t allowed, no, not even this much, we mustn’t see it, mustn’t see anything, only they have the right to touch the departed, I had 5-10 minutes, this is Hungary, I must respect their work (???) and step out of the way. Well I hope this man will be shooed away like this when it’s his mother’s turn.

There is no room to say farewell, no place where the deceased would be left for a little while to receive flowers, prayers before she is taken away. Nothing.

Mother is gone.

God bless you, Mother, I didn’t have time to tell you I had brought something for you from Norwich. A few days earlier, before I came back home, we went to Norwich Cathedral. Attila, the head of my host family is an atheist, I told him that was allright, I’d say a prayer for him and for his family anyway. Then I went back to the candle box and took another candle, wrapped it in a piece of paper and as we left the cathedral I told Attila  I felt such a deep inner peace I was perhaps ready to forgive my mother for all that had happened before.

In the morning I talked to the florist while she was making the flower arrangement and I told her this was the time I wouldn’t mind if Mother had just told me to go and f*ck myself, I only wished she would say something, anything at all.

I thought I wouldn’t be able to cry. Wrong… I am pacing up and down my flat and I burst into tears suddenly, from time to time.

Are there ever enough tears to mourn a mother?

Translated by Veronika Goitein

Kazahsztán, kelet, kavarás

(lábjegyzet Lendvai Ildikónak)

Tisztelt Lendvai Ildikó!

Micsoda hatásvadász cikk. Savanyú a szőlő… Nem vagyok Orbán-fan, de jártam Kazahsztánban (gyanítom, hogy a politikus asszony viszont nem) és nem turistaként. És mielőtt a tények mellett badarságokat is tetszik írni, nem ártana kinyitni Kazahsztán történelemkönyvét, akár beleolvasni a Bolashak program célkitűzéseibe.

Mellesleg, ha nálunk akkor imádatnak örvendene az elnök, mint ott, akkor nem kellene március 15-re iskolásokat toborozni, mert kezét-lábát törné össze mindenki, hogy mehessen. Nazarbajevet egyszerű (és egyben szimplán pitiáner megoldás) lefesteni diktátornak; az már árnyaltabbá tette volna a képet, ha megírja, hogy elnöki rendeletben emelte majdnem a duplájára az ország olaját kitermelő vállalkozások adóját, hogy kötelezte őket, hogy minden egyes expat mellé 7 kazahot kell foglalkoztatni, hogy ösztöndíjasok seregét küldik külföldre tanulni, hogy az az ország valóban felemelkedjen? Kazahsztán 2050-ig készített gazdaságfejlesztési programot, nálunk ez 4 évre előre nem sikerül. Ők azt mondják, 200 millió feletti beruházásoknak minden kedvezményt megadunk, gyertek.

De nem árulnak mellé állampolgárságot.

Mi ezt is megtettük.

A tengizi és a többi olajmező még hosszú éveken át munkát adhatna a magyar szakembereknek (is), hogy ne csak néhány beavatott szent tehén nevezhesse magát élő istennek, amikor az ember aláírja a munkaszerződését. Halvány fogalmuk nincsen az embereknek arról, hogy szinte minden kazah, akivel találkoztam, büszkén emlegette a magyar-kazah rokonságot. Továbbá nem kéne elfelejtkezni arról a közel ezer magyarról, aki még mindig a kies olajmezőkön keresi a kenyerét. Pár évig még ellesznek odakint és talán nem is olyan istentől elrugaszkodott ötlet volt kimenni, mert abban az országban még nincsen lejáratva a magyar szó. Apropó, és önök, kedves Ildikó? Kínálnak valamilyen értékelhető alternatívát? Vagy azt hiszik, hogy a baloldali érzelmű emberek elfelejtették vagy megbocsátották az “el lehet innen menni” – kijelentést és elfelejtették Öszödöt vagy Mesterházy bukdácsolását? A folyamatos szájtépés, üres szócséplés és a percemberkék helyett mutasson valakit, akire jó szívvel szavazni lehetne. Elutazott a miniszterelnök, a külügy-, a pénzügy- és az igazságügyi miniszter? De a belügyminiszter nem, sőt, a legfőbb ügyész sem. Kinek is kéne nyilatkozni?

És kinek a fején van több vaj?

Hogy van Simon Gábor?

Januárban levették róla a jeladót és házi őrizetben bűnhődik, miközben, ha egy nyomorult cigány lenne, aki egy ócska biciklit lopott, rég a sitten ragaszthatna zacskót, hogy ki ne mondjak egy másik igét, ami nagyon kikívánkozik belőlem. “A Központi Nyomozó Főügyészség csaknem 100 millió forintos költségvetési csalással és öt rendbeli (sic!) hamis magánokirat-felhasználás vétségével gyanúsítja a volt képviselőt.”

Tele van ez az ország öltönyös-nyakkendős gazemberekkel mindkét oldalon, tessék csak a saját oldalon végignézni, akad ott is sepernivaló épp elég, a kisember meg kap a pénzére 1,5% akciós kamatot az OTP-ben: mit neki a befektetés, az életben nem lát annyi pénzt, mint amennyit a különböző rendű és rangú képviselők az elmúlt 8 évben meg a mostaniban elloptak meg el is fognak MINDKÉT oldalon). Majd mi leköltözünk papíron Hajdúalsófelsőakarattyára és kérünk költségtérítést a Budapesten bérelt lakásunkra, ahova beköltöztetjük az unokaöcsénket. Vannak még ötleteim 🙂

“Magyarország aludt, minden sérelem, kormányzati disznóság gyorsan feledésbe merült.”

Hát nem, nagyon téved! De a magukét se felejtették el a szavazók – úgyhogy lehet azt mondani, hogy repüljön a kormány, csak az a baj, hogy ahhoz, hogy ennek valami hitele is legyen, össze kéne végre szedniük magukat, hogy egy ütőképes, magát még le nem járatott csapattal álljanak ki.

Mert addig – hogy már én is a focival példálózzak – nincs meccs, ameddig nincs ellenfél. És jelen pillanatban az MSZP vagy akármelyik baloldali párt nem az. Mielőtt bárki elkezdene anyázni, elmútnyócévezni meg g** orbánozni, vagy esetleg az én anyámat szidni, ezúton tudatnám, hogy állampolgári kötelességemnek mindig eleget tettem, tehát 18 éves korom óta minden szavazáson részt vettem, nem vagyok semmilyen párt tagja, nem vagyok senki aktivistája, és az előéletemből eléggé könnyen kikövetkeztethető, hogy Öszöd előtt melyik oldalra adtam le a szavazatomat.  És utána? Én a narancsot csak enni szeretem. Magukra meg nem lehet tiszta lelkiismerettel szavazni, mert szalonképtelen lett az egész brancs. A kampányuk egy szánalmas iszapbirkózás volt.

Az azonban világos, hogy mélyen alulbecsülték Orbán Viktor képességeit.

Bihari Tamás ugyanebben a lapszámban azt írja, hogy “Orbán Viktor helyében elkezdenék tájékozódni a hajléktalanszállók szolgáltatásairól.”; én meg azt hittem, hogy ez A hét vicce vagy az Utópia nevű rovat. Ha még mindig nem értik, akkor javaslom Mátyás király központosított királyi hatalmának kiépítését egy középiskolás történelemkönyvből. Igen, Mátyás alatt iszonyatosak voltak az adók és módszeresen építette ki az erős hadsereget, a hatalmát támogató intézményrendszert, mégis ő volt az igazságos Mátyás… csak ezt ma imázsépítésnek hívjuk 🙂  Szerb Antal azt írta, hogy az oroszoknak mindig kellett egy erős vezető, a cár atyuska, hát mostmár nekünk is van egy saját. A kedvenc mondataim: “Hölgyeim és uraim, a jövő elkezdődött” és a “Merjünk nagyot álmodni”.

Ez a rendszerváltás utáni évek legnagyobb szabású kollégiumi bulija: hiszen ők egy eresztésből, egy akolból jöttek. Egy vérből valók vagyunk, te meg én. Igaz, a Lajos elfeledkezett magáról, de rögtön bokán is rúgták, hogy észhez térjen.

És hogy megértse, nem vagyok ellenség, nagyon tisztelem önt és ennek akkor is hangot adtam, amikor véletlenül személyesen találkoztam önnel a metróban.

De szent meggyőződésem, hogy ezzel a cikkel inkább ártott magának és az ügynek, mert a politikai tisztánlátás nem nélkülözheti az önkritikát sem. Az érvelésnek pedig megalapozottnak kell lennie, nem elég valamiről vagy valakiről populista módon írni. Mint ahogy az sem igaz, hogy a kazahok nem esznek disznóhúst. Pontosítsunk: a muzulmán kazahok nem esznek, a többiek viszont igen. Az is igaz, hogy az utóbbiból lényegesen kevesebb van. Nazarbajev lányát pedig szívesebben meghallgatnám operát énekelni, mintsem beüljek egy futballmeccsre. Kinek a pap, kinek a papné.

Ami pedig a jövőt illeti, amíg Tengizből naponta legalább négyszer kigördül a minimum 70 tartályt szállító vonat (72-t számoltam meg), addig Magyarország csak örülhet, ha az ottani kitermelésbe, feldolgozásba, kapcsolódó üzletbe egyáltalán beengedik. A Kazahsztánban dolgozó magyaroknak nagyon jó hírük van. Miközben ön – öntől szokatlan rövidlátással – a saját és pártja politikai pecsenyéjét sütögetve nem csupán aktuális belpolitikai kérdéseket feszeget, hanem véres kritikát fogalmaz meg a lehető legpopulistább arzenállal egy olyan országról, amelyben talán nem is járt soha, csak jelezném, hogy nem biztos, hogy jót tett ezzel a cikkel azoknak, akik kint keresik a kenyerüket most is. A levesbe köpködés soha nem jó módszer. Miközben a delegáció összetételét elemzi és savazza, nekem Hofi Géza-feelingem van: a korrupció az, amiből minket kihagynak”. Hja kérem, nem kellett volna elszúrni a direkciót.

A japán becsület, a bushidó alapeszményei között az első az egyenes jellem, majd az igazságosság, a bátorság, a jóindulat, az együttérzés és az udvariasság, a hűség és kötelességtudat. Ha a Quaestor-botrány Japánban pattant volna, ki a pénzügyminiszter azonnal lemondott volna a bushidó miatt, mint ahogy a vonatszerencsétlenségnél azonnal benyújtotta lemondását a közlekedési miniszter. Mint ahogy most hiába várunk mindannyian arra a felemelő pillanatra, hogy nemzetünk pénzügyi géniusza benyújtsa a lemondását, ne feledjük el azt sem, hogy Gyurcsány Ferenc sem mondott le az öszödi beszéd után, pedig megtehette volna.

A magyar politikai élet ugyanis nem ismeri a bushidó fogalmát. Azért ugyanis még keletebbre kellene elutazni.

Egy taxis emlékére: in memoriam Anton Péter

Padlógázzal mentél el, ugyanúgy, ahogy én belerobbantam az életedbe. Hogy miért, nehéz lenne elmagyarázni, mint ahogy nehéz lenne analizálni azt a pillanatot, amikor valaki (először csak saját magának, persze) bevallja, hogy szerelmes, hogy a másik ember arcrezdüléseiből már régóta mást olvas, hogy lesi, hogy mikor és hogyan találkozhatna vele, hogy elkezdi a nagy, arctalan tömegből immár számára fontossá váló embert kikeresni, megkeresni.

Én vettem egy nagy levegőt akkor este és azt hittem, hogy van esélyem egy másik életre, egy értelmesebbre, amiben te is benne vagy (G.-ről akkor még nem tudtam). Persze realisztikusan nézve már akkor sem volt, és hogy is lehetett volna, az én életmódomat eleve determinálja évek óta a munka, magánéletem emellett gyakorlatilag minimális volt. Igen, voltak benne férfiak, és magamtól is rájöttem, hogy nem megy már a társas kapcsolat, hogy negyven után az ember tele van a saját kis rigolyáival, hogy megszokta a reggeli bögre kávéját a két cukorral meg a saját cigijével, és hogy nem megy. Nem megy, nem tud kitörni a saját megszokott kisketrecből, vagy ez csak nagyon keveseknek sikerül.

Én akartam, igazán. Én jót akartam, tiszta szívből, magamnak is és neked is, nem volt bennem sem nyerészkedés, se taktika, se stratégia, én csak jöttem, mint a szél és el szerettelek volna vinni magammal, átölelni, megcsókolni, szeretni, megosztani gondot, nyűgöt, mosolyt, terheket és élményeket. És belebuktam, olyan rövid idő alatt, hogy igazad lett: úgy szégyellem magam, mint egy óvodás, aki most a sarokban ül és a szájáig csöpörészik az orra.

Éreztem én már a legelején, hogy nem kölcsönös a dolog, hiszen amikor nem jöttél, ill. nem jöttetek el a színházba, az már nekem egy jelzésként kellett volna, hogy működjön, hogy ezt az egészet te nem olyan szemmel nézed. Amikor olyan sokáig titkolóztál a lakásodba való felmenetelt illetően, hogy itt legbelül valaminek lennie kell, hogy valahol legbelül elkezdődött egy eróziós folyamat éppen azzal, hogy én – és persze, hogy a közmondásoknál maradjunk, a pokolba vezető út megint jó szándékkal van kikövezve – egyrészt nem bírtam kivárni, hogy te annyira egyenesbe gyere, hogy majd te hívjál meg színházba, másrészt meg annyira, de annyira régóta szerettem volna egy olyan igazi családi színházba menetelt, ünneplőset, fényes ruhásat, felemelőt, és mosollyal és nevetéssel teli estét, hogy nem bírtam várni, mert az ölembe hullott a lehetőség a Gyöngyi által adott utalvánnyal, hát megvettem azokat az átkozott jegyeket és vártam a boldogságot, mint kisgyerek a karácsonyt.

Ó, ha tudtad volna, hogyan készültünk valamennyien arra az estére! Az utolsó pillanatban derült ki, hogy mindkét kisebbik gyermekem kinőtte az ünneplő cipőjét, mi az utolsó délután még szaladtunk a boltba és frizurát csináltak a lányok és jött a Peti is a Dalmával, olyan szépek voltak így együtt valamennyien, az én kincseim, akikkel el akartam büszkélkedni neked és akiknek meg akartam mutatni, hogy ki az az ember, aki újra fényt varázsolt az édesanyjuk arcára meg tétova mosolyokat a mosogatás közben… mi még így együtt soha nem voltunk.

Ott álltam a lépcsőn porba alázva, és éreztem már háromnegyed hétkor, hogy itt valami iszonyatosan és visszavonhatatlanul el lett rontva, hogy ezt már nem lehet helyrehozni és csak próbáltam nyelni a könnyeimet és valahogy belül volt a fájás, mert visszafelé folytak, próbáltam fegyelmezett maradni, és azt hiszem, az is voltam egész este…


még akkor is, amikor végül eljöttél értünk és beszálltam az autóba.

Kudarc

A sikereiről bárki szívesen ír, a kudarcairól kevésbé.
A motivációs videók arról szólnak, hogy képzeld el és a tied lehet bármi. Mert te nekimész, megtervezed, megvalósítod és a nap is szebben fog rád sütni. Hogy mozgósítod a benned rejlő fantasztikus potenciált, hogy felfedezed, mire vagy képes, túllépsz önmagad határain és megcsinálod.

A valóság az, hogy a sikerhez rengeteg buktatón keresztül vezet az út. Elterveztük, nem jött össze. Felépítettük, de összedőlt; megragasztottuk, de elengedett a ragasztó. Felmásztunk és leestünk róla. Lefordítottuk és bénák a mondatok;

Vállalkozók lettünk, de bebukjuk, és még adótartozást is csinálunk, vagy akár becsődölt a cégünk. Nem tudjuk visszafizetni a hitelünket/einket, a legyártott prototípushoz képest pocsék a késztermék, vagy jó a termék, de nem bírjuk megfizetni a polcpénzt, ezért a 86. polc alatt van a nagyáruházban, saját boltra meg nem telik. Vagy megütöttük a főnyereményt, bevettek egy nagy projektbe, amelyben fantasztikusan teljesítettünk, de a fővállalkozó mégsem fizet, mi meg téphetjük a hajunkat.

A magánéleti kudarcok: szerettük, de kiderült, hogy szélhámos; megcsalt vagy 10 másik nővel, de mielőtt végleg lelépett volna, a hálószobai ágyon hagyott egy nem európai nyelven, kézzel, ceruzával írt levelet, amellyel, mikor végre lefordíttatjuk, kiderült, hogy úgy kezdődik, hogy

mire ezt lefordítják neked valahol, én már rég ***ban leszek egy másik nővel

…elmentünk kezesnek a legjobb barátunkhoz, aztán tényleg nekünk kell kitörleszteni a kölcsönt; elkezdtünk leszokni a cigiről, de egy hét után káromkodva gyújtunk rá újra. Fogyókúrázunk és sportolni kezdünk, de kifordul a bokánk az esti kocogásnál és a mérleg nyelvét mintha odamágnesezték volna az x kilóhoz, pedig már 3 hete egészséges zöldsalátát eszünk és álmainkban nyúlnak képzeljük magunkat. Elkezdjük az egyetemet és megbukunk statisztikából zsinórban háromszor.

Szülők lettünk, megfogadjuk, hogy mi aztán soha, de soha nem fogjuk nyakonvágni a gyereket és mindent szépen megmagyarázunk neki. Felneveljük a gyereket, aki kamaszkorában megbolondul, lilára/kékre/zöldre festi vagy leborotválja a haját, gót jelmezben jár és mindegyik testnyílásába (vagy ahhoz közeli helyre) piercingeket és/vagy tetoválásokat rakat, amitől úgy néz ki, mint egy madárijesztő, kábítószerezik vagy lopni kezd, és mondjuk éppen otthon kezdi, elemelve a kanapé aljában tárolt fémdobozból az abban gyűjtögetett, családi nyaralásra szánt pénzt. Esetleg egy szép napon  megjelenik egy nagyapja külsejű úriemberrel és kiderült, hogy miközben azt hittük, külföldön tanul, heveny szerelembe esett és már a gyermek is megszületett, de ezt most szeretnék bejelenteni, és különben is holnap lesz az esküvő.

És milyen jó ilyeneket olvasni, mert mindig azt hisszük, hogy mindez kizárólag másokkal történhet meg, de velünk aztán soha.

John Amatt azt mondta, a kaland nem az, amikor egy kötélen lógsz a hegyoldalon, a kaland az, ahogy az életben a nap mint nap felmerülő akadályokhoz viszonyulsz.

 

És az sem mindig egyforma.