Bagolyköpet – Owl pellets

bagolyköpet

A bagoly áldozatait – jobb híján – egészben nyeli le, a bagolygyomor viszont érzékeny. Mivel nem tud mindent megemészteni, így azt, amit nem bír bevenni a gyomra (szőrt, csontokat, miegymást) , egyszerűen kiöklendezi magából. Mostanában egy csomó olyan dolog történik körülöttem, vagy akár az országban is, amit nem bírok megemészteni: itt a helyük.
Megpróbálok messzebb látni az orrom hegyénél … bár azt mondják, a baglyok nem látják jól a közeli tárgyakat, így rövidlátóként nem vagyok igazán bagolyszerű 🙂
A virtuális térben elhelyezett írásaimmal egyfajta lenyomatot szeretnék hagyni, csakúgy, mint ahogy a bagolyköpet jelzi, hogy a bagoly merre járt. Kívánom olvasóimnak, hogy leljék örömüket benne.

Köszönöm, hogy elolvasod és hozzászólsz.

The owl swallows his victims – lack of a better – as a whole, but the owl stomach is sensitive. Since it cannot digest everything, the owl regurgitates some things (hair, bones, chitin etc.) in a compacted form which produces the small owl pellet. The dissection of owl pellets gives a lot of information about the owl habits, creating a particular mental image. Recently a lot of things are happening around me, in my country what I cannot properly digest or not digest at all: this is a designated place for my particular observations. I will try to be far-sighted… it is believed that owls cannot focus on the objects located next to them so I, living with myopia, am not really owl-like 🙂
By writing in this complicated virtual space, I would like to leave an imprint – the same way as the owl pellet indicates the presence of the owl. I wish my readers to enjoy the posts – a glimpse of my life.

Thank you for your attention and I appreciate your comments.

Kudarc

A sikereiről bárki szívesen ír, a kudarcairól kevésbé.
A motivációs videók arról szólnak, hogy képzeld el és a tied lehet bármi. Mert te nekimész, megtervezed, megvalósítod és a nap is szebben fog rád sütni. Hogy mozgósítod a benned rejlő fantasztikus potenciált, hogy felfedezed, mire vagy képes, túllépsz önmagad határain és megcsinálod.

A valóság az, hogy a sikerhez rengeteg buktatón keresztül vezet az út. Elterveztük, nem jött össze. Felépítettük, de összedőlt; megragasztottuk, de elengedett a ragasztó. Felmásztunk és leestünk róla. Lefordítottuk és bénák a mondatok;

Vállalkozók lettünk, de bebukjuk, és még adótartozást is csinálunk, vagy akár becsődölt a cégünk. Nem tudjuk visszafizetni a hitelünket/einket, a legyártott prototípushoz képest pocsék a késztermék, vagy jó a termék, de nem bírjuk megfizetni a polcpénzt, ezért a 86. polc alatt van a nagyáruházban, saját boltra meg nem telik. Vagy megütöttük a főnyereményt, bevettek egy nagy projektbe, amelyben fantasztikusan teljesítettünk, de a fővállalkozó mégsem fizet, mi meg téphetjük a hajunkat.

A magánéleti kudarcok: szerettük, de kiderült, hogy szélhámos; megcsalt vagy 10 másik nővel, de mielőtt végleg lelépett volna, a hálószobai ágyon hagyott egy nem európai nyelven, kézzel, ceruzával írt levelet, amellyel, mikor végre lefordíttatjuk, kiderült, hogy úgy kezdődik, hogy

mire ezt lefordítják neked valahol, én már rég ***ban leszek egy másik nővel

…elmentünk kezesnek a legjobb barátunkhoz, aztán tényleg nekünk kell kitörleszteni a kölcsönt; elkezdtünk leszokni a cigiről, de egy hét után káromkodva gyújtunk rá újra. Fogyókúrázunk és sportolni kezdünk, de kifordul a bokánk az esti kocogásnál és a mérleg nyelvét mintha odamágnesezték volna az x kilóhoz, pedig már 3 hete egészséges zöldsalátát eszünk és álmainkban nyúlnak képzeljük magunkat. Elkezdjük az egyetemet és megbukunk statisztikából zsinórban háromszor.

Szülők lettünk, megfogadjuk, hogy mi aztán soha, de soha nem fogjuk nyakonvágni a gyereket és mindent szépen megmagyarázunk neki. Felneveljük a gyereket, aki kamaszkorában megbolondul, lilára/kékre/zöldre festi vagy leborotválja a haját, gót jelmezben jár és mindegyik testnyílásába (vagy ahhoz közeli helyre) piercingeket és/vagy tetoválásokat rakat, amitől úgy néz ki, mint egy madárijesztő, kábítószerezik vagy lopni kezd, és mondjuk éppen otthon kezdi, elemelve a kanapé aljában tárolt fémdobozból az abban gyűjtögetett, családi nyaralásra szánt pénzt. Esetleg egy szép napon  megjelenik egy nagyapja külsejű úriemberrel és kiderült, hogy miközben azt hittük, külföldön tanul, heveny szerelembe esett és már a gyermek is megszületett, de ezt most szeretnék bejelenteni, és különben is holnap lesz az esküvő.

És milyen jó ilyeneket olvasni, mert mindig azt hisszük, hogy mindez kizárólag másokkal történhet meg, de velünk aztán soha.

John Amatt azt mondta, a kaland nem az, amikor egy kötélen lógsz a hegyoldalon, a kaland az, ahogy az életben a nap mint nap felmerülő akadályokhoz viszonyulsz.

 

És az sem mindig egyforma.

 

 

Fordítási Nemzeti Konzultáció

“Figyeljetek, kitaláltunk valami jót és hasznosat.”

Az MFE a magyarországi fordítóirodák szakmai érdekképviseleti szerve volt és szépen csendben kihalt. Az utolsó általuk szervezett fordítói konferenciára ugyan beszedték a belépőjegyek árát, de a rendezvényt végül soha nem tartották meg: hoppon maradtak a résztvevők. Sokszor mondtuk: az egész szakmának VISSZA szeretnénk adni valamit. Elsősorban tisztességes béreket, díjazásokat. Nem 8 forintos fordítópiaci megállapodást. Nyílt és átlátható árazást, tisztességes fizetési határidőket, hogy a fordító élete ugyanolyan tervezhető legyen.
Az egyik probléma az iparágukkal az, hogy EGYMÁSRÓL nagyon keveset tudunk, az iparágunk pedig, mint olyan, piszokul nem érdekel senkit, a szolgáltatásaink színvonala annál inkább. Magyarul helyesírni nem/sem tudó fordítók, botcsinálta lektorok, sokszor átláthatatlan értékelési kritériumok, trükköző megrendelőink, beleértve a kisebb-nagyobb irodákat (tisztelet a kivételnek); fel- és kihasználóink. Egy hónapos, 5 hónapos, vagy akár egy éves ki nem fizetett számláink. Hogy mást ne mondjunk, lassan és biztosan kilóg az alfelünk a gatyából, miközben a piaci torta legnagyobb irodáit tömörítő Proford, amelyik egészen büszkén immár az EUATC-ben is képviseli a magyar fordítóirodákat, miközben gyakorlatilag szépen csendben újraszeleteli a piaci tortát, fizetett hirdetésben akarja megetetni a többiekkel, hogy még azt sem tudjuk pontosan, mekkora voltaképpen ez a piac. Dehogynem, gyerekek, ne nézzetek már minket teljesen hülyének. Szeretnétek ezen változtatni?
Én is.
Szeretném, ha az MFE vagyonával valaki elszámolna és visszafizetné a konferencia díját mindazoknak, akiket illet, azt a sok pici, azt hiszem, fejenként 13 ezer forintokat.
Jó lenne tisztázni, hogy hogyan lett a kizárólag nagy irodákat tömörítő Proford az MFE jogutódja, amelynek anno dacumál minden magyar fordítóiroda a tagja lehetett, Piripócstól Biharkeresztesig, és hogy ugyan ki szavazta meg azt, hogy az EUATC-ben az a Proford üljön be az MFE helyére, amelyik 2012 őszén 11 irodával eldöntötte, hogy mindenki más, aki nem felel meg az általuk felállított kritériumkövetelményeknek, az 1. nem professzionális; 2. csóró; 3. hülye.
Mondjuk már ki, hogy a Proford tizen-akárhány tagja – bár kissé megkésve – tökéletes rendszerváltást hajtott végre a fordítási belpiacon: nekik diplomati-, a többieknek meg kus(s).

Ezt persze biztosan szebben is meg lehetne fogalmazni, csakhogy a Proford csakúgy nem a magyar fordítási piac, mint ahogy Orbán Viktor nem Magyarország.

Az országnak működő kórházak kellenének a stadionok helyett, a fordítóknak meg szocialista időket idéző, raffolt selyemmel bevont asztal mögül észt osztogató, MacBook Air-rel villogó fordítástechnikai guruk helyett arra lenne szükségük, hogy ha bajban vannak, legyen kihez fordulni. mert ezt hívják szakmai érdekképviseletnek. Mondjuk képvisel a Proford is érdekeket: legfőképpen a saját, jól felfogott érdekét, azt biztosan.
Konkrétabban is tudok fogalmazni: mit lehetne tenni annak érdekében, hogy mondjuk, a napkori Kiss Arankának is lehessen memoQ-ja, neadjisten, részletfizetési konstrukcióban? Mi lenne, ha létrehoznánk egy cserealap-platformot, ahol lehetne könyveket, számítógép-alkatrészt, horribile dictu, TM-eket adni-venni?

Egyszer arra is vállalkozhatna végre valaki, hogy a piac céges kínálati oldalának, vagyis a fordítóirodák helyzetének felmérése helyett végre egy nyilvános és tisztességes szakfordítói listát állítson össze, mert akkor nem kellene körbetelefonálni Jánost meg a várost este hatkor egy portugál fordítás miatt, ugyanis a fordítók telefonszámai szájhagyomány útján terjednek.

Schaffler György kb. ötmilliószor mondta el minden fórumon, hogy “ez azért nem jön létre, mert a piaci szereplőknek nem fűződik hozzá gazdasági érdeke” (remélem, sikerült pontosan idéznem).

“Átfogó felmérést készítettünk, így most arra invitálunk minden fordítóirodát, hogy töltse ki a kérdőívünket.”

Minek? Kinek? Miért?
Kinek szolgálja az az érdekeit, hogy egy nem ill. nem csak Proford-tagok adatszolgáltatásán alapuló, olyan elemzés készüljön (ki készíti, tudni sem lehet), melynek eredményeit (az adatokat és némi (?) elemzést) majd a Proford őszi konferenciáján teszik közzé? Ez kinek az érdekét szolgálja a Proford-tagok saját érdekein kívül? A nemprofesszionálisnak nyilvánított plebs irodák, beleértve Mari néni egyszemélyes kulipintyóját és azt a 100-akárhány milliós irodát is, aki miatt éppen most van csődbe menőben egy nála kisebb, mert majdnem egymillióval tartozik neki (maga az iroda tulajdonosa mondta el nekem, miután egy nagyjából 130 ezres tartozás miatt érdeklődve felhívtam, hogy ugyan miért nem sikerült a kollégámat kifizetnie csekély egy éve…), hogy plebs mondjon el mindent magáról azért, hogy azt majd azon a TBD17-en publikálják, amire belépőjegyet kell venni?

“Minél több fordításszolgáltató tölti ki a kérdőívet, annál pontosabb képet kaphatunk. Ezért arra kérünk benneteket, hogy ha fordítóiroda vagytok, töltsétek ki, ha nem, segítsetek terjeszteni.”

“a válaszadók közt belépőket sorsolunk ki az őszi konferenciára.”

Jaja, egy újabb Nemzeti Konzultáció, szegény Fáber tanár úr megint mondhat egy nyitóbeszédet. És lesz espelles nyalóka is, bekaphatjuk.

Több idő, több pénz: az első szinkrontolmácsolás, avagy az én Amway-sztorim

Kismama voltam, a gyerekeimért mentem egy csúnya, esős napon az oviba, amikor az Újpest-Központban lévő piros 96-os megállójában odalépett hozzám egy jólöltözött férfi és felajánlotta az esernyőjét; én meg persze el voltam ájulva ennyi figyelmesség láttán, beszélgetni kezdtünk és amikor jött a busz, együtt szálltunk fel. Mikor szóba jött a munka, hogy ki hol dolgozik, mondtam, hogy nyelvtanár vagyok, ő pedig Gergely Gábor üzletemberként mutatkozott be és el is kérte a névjegyemet, majd szinte rögtön utána, de az biztos, hogy a következő megállóban le is szállt. Másnap felhívott, hogy tanácsot szeretne kérni tőlem, melyik kerületi iskolába írassa be a gyermekét, amit nem is igazan értettem, hisz mondtam neki, hogy nemrég költöztünk a kerületbe, de aztán rádumált, hogy egyébként is mutatni szeretne valamit, ami a vállalkozásával kapcsolatos, találkozzunk. Végül is úgy alakult a dolog, hogy nevetve azt mondtam, nem vagyok én a walesi hercegnő, ha nem derogál egy üzletembernek, jöjjön el hozzánk.
Mikor eljött, a gyerekről már szó sem volt, elkezdett mesélni az üzletéről, karikákat, ábrákat rajzolt stb, rövid közgazdasági eszmefuttatás, csakhogy én előtte már hallottam az Amway-ről és engem még érdekelt is az amerikai üzlet. Azt hiszem, egyszerűen megtisztelve éreztem magamat, hogy kismamaként egy üzletember rám áldozza az idejét. Teljesen azt a benyomást keltette, hogy neki ez már tuti megy stb. Pár nappal később meghívott a MOM-ba egy előadásra, ott találkoztam először Demeter Jánossal (ő az Amway egyik gyémántja), be is mutatott neki, nagyon barátságos volt az egész társulat, míg vége nem lett az előadásnak, amikor is a meghívóm egy laza kézfogással el akart köszönni és én döbbenten kérdeztem meg, hogy csak nem gondolta komolyan, hogy meghív, hogy menjek el vele egy előadásra Káposztásmegyerről Budára, az isten háta mögé és most nem fog hazavinni vagy elkísérni este tizenegykor? Én nem szoktam egyedül ilyenkor kolbászolni a városban, ha meg tolmácsolni megyek, minden alkalommal taxin megyek haza, mert félek. Erre teljesen átváltott arrogánsba, hogy ez nem óvoda, de én megmakacsoltam magam, hogy nem és így várnom kellett, amíg befejeződik egy külön nekik tartott utó-fejtágító, miután hazamentünk egy ottani ismerősével. A hölgy is tanárnő volt és dicshimnuszokat zengett a cégről az autóban.
A kazetták javarészét, amelyeket nekem hozott, meghallgattam, néhány könyvet megvásároltam és elolvastam. Hosszas győzködés és rágódás után adtam be a derekamat kb. három hónappal később.
Nem voltam elég erős, hogy úgy döntsek, nem próbálom meg.

Az első hetekben teli voltam lelkesedéssel, mindent tudni és csinálni akartam. Ekkoriban ismerkedtem meg az Schütt házaspárral, a férjnek egy kis autóalkatrész-kereskedése volt Újpesten, az ő felesége tartotta az Artistry sminktanfolyamot is, amelynek az árát diszkréten szégyenkezve adtuk oda (fel sem merült bennem, hogy egy vállalkozónak a tanfolyamról számlát kellene adnia), megilletődötten üldögéltem szombat délután a legszebb ünneplő blúzomban, fekete szoknyában a pazarul berendezett, csömöri családi ház nappalijában a bőrkanapén és egyre csak az forgott a fejemben, hogy egyszer majd nekünk is lesz…. a bajok ott kezdődtek, amikor az első pontszerző periódusban hónap végén nem volt meg a kellő pont és a szponzorom (mert a belépéstől fogva ők az ún. felső vonal, és aki beléptetett, az a szponzor) felesége rábeszélt, hogy néhány terméket vásároljak meg előre, mondván, ő sem tenne mást, és azok a termékek úgyis fogynak, mint a cukor. Aztán nem fogytak. Máig se felejtem el azt a napot, amikor az óvoda bejáratánál az autó előtt nekiszegeztem a férjemnek a kérdést, hogy tudna-e nekem adni sürgősen még hétezer forintot (mi pénz volt az akkor!), mert annyiba került a három szépségmaszk, amely megoldotta volna a havi elérendő ötven ponthoz hiányzó pontok gondját… A(z azóta már volt) férjem becsületére legyen mondva/írva, rendkívül türelmes volt, vigyázott a gyerekekre, elvitt nyílt napra meg mindenhova, de megmondta, őt nem érdekli, ha akarom, csináljam. De akkor este annyit mondott, hogy

Nem örülök neki, hogy emiatt az üzlet miatt olyasmit kérsz vagy teszel, amit előtte soha. Tudod, hogy nem szoktuk túllépni a havi keretünket, ez így szerintem bizonytalan és úgy érzem, hogy a nagy üzletek nem pontszerzésből indulnak.

Rá két hétre elmentem a raktáráruházba, bevásároltam és hazafelé a villamosról lesegítettem egy idős, nehezen mozgó nénit. Mire észbe kaptam, a villamoson maradt a táskám, a termékforgalmazói igazolványom, az összes iratom, a pénztárcám és kb. 15 ezer forintnyi termék. Mellette a szponzor feleségének, Andreának a nekem kölcsönadott parfümmintái, mert azok voltak az ún. kifutó illatok és azokat kellett volna végső akcióban eladni. Persze nem lett meg.

Ez volt a második pofon.

Az Artristry tanfolyam után egy újabb előadáson ültem, amikor az egyik felső vezetőm felesége, éppen az a gazdag hölgy, aki az Artristry tanfolyamot tartotta, tüntetően belenyúlt a ridiküljébe és ott mindenki előtt elkezdte a kis Amway-szájsprayt fújkálni a szájába, majd felém fordulva megkérdezte: kérsz te is? Legszívesebben besüllyedtem volna a szék alá… később a DD-mmel beszéltem erről és azt a példát hozták fel nekem, hogy az egyik gyémánt az egyik előadáson azt mondta, hogy mindenki emelje magasra a jobb kezét. Aztán mindenki forduljon a másik felé, és akinek nem Amway-hónaljstift-illatú a hónalja (a márkanévre már nem emlékszem), az a büdös életben nem lesz sikeres ebben az üzletben, mert nem 100%-os termékfelhasználó. Elmondták, hogy a nyilvános helyen való szájbafújkálás mint márkahűség igenis része lehet az üzletnek, de ekkor már bennem is kezdett növekedni az egyszerű szüleim által belémnevelt reflex, hogy édes fiam, az utcán nem piszkálod az orrodat, hanem zsebkendőt használsz; nem nyúlkálsz a szádba, ha a fogad közé ment valami, hanem eltakarod a szádat és egy fogpiszkálóval bányászod ki, és egyáltalán, vannak dolgok, amelyeket utcán nem illik (többek között nyilvános helyen sminket javítani/frissíteni sem).

Mire eljött a nyár, egyre inkább közeledett a Hétvégi Szeminárium ideje, addigra én voltam a nagy reménység, akinek mindenki nagy jövőt jósolt, blablabla, tehát nekem menni kell a szemináriumra, de 20 000 Ft a jegy. Ezt már végképp nem tudtam kigazdálkodni, ekkor jött a reménysugár: a szemináriumra külföldiek is érkeznek, tolmácsok is kellenek, ott is lennék meg nem is, és meg némi fizetséget is kilátásba helyeztek, természetesen levonva a belépőjegy árát. Olyan buta és naiv voltam, hogy meg se kérdeztem, hogy konszekutív vagy szinkrontolmácsolásról lenne szó. És elmehetek! Arra nem is gondoltam, hogy szerződést kellene kötnöm, annyira örültem neki, hogy élőben láthatom a nagyokat.

És lőn. Életemben ott ütem először tolmácskabinban, kétségbeesettem próbáltam felidézni az egyetemen tanultakat, a technikus kedvesen segített és remegtem az idegességtől, az az apróság eszembe sem jutott, hogy ki lesz a váltótársam.

Amikor megláttam ünneplőben a DD-nket , alig bírtam megszólalni a meghatottságtól, micsoda megtiszteltetés, hogy én egyáltalán egy levegőt szívhatok ezekkel a nagyszerű emberekkel, ha ezt anyám látná stb. Az előadást a Nusshold házaspár, Hans és Eva kezdte – utólag visszanézve hatalmas szerencsém volt, mert a rutinos előadókként mindketten rendkívül tagoltan és lassan beszéltek, valamint minduntalan megtapsolták őket, így még az az érzésem is támadt, hogy fog ez menni. Ujjongás, happy end, buli, este állófogadás lesz…

A nagyérdemű tülkökkel és sípokkal felszerelkezve, kiöltözve érkezett a BS-be, olyan volt az egész, mint egy nagyszabású szilveszteri buli.
Az Amway gyémántjai (ezek a legsikeresebb hálózatépítők), Demeter János es Ráchel, Vágyi Jenő James, Kárász Cecília meg a többiek, pazar, csillogó estélyi ruhákban és limuzinnal érkeztek a csarnokba. Mindet tekintet rájuk szegeződött, mint a filmsztárokra a vörös szőnyegen. Dübörgött a zene, mint egy bokszmeccsen a bevonuláskor. Elkezdődött az ünneplés: köszöntötték az újakat, a régieket, az x százalékot elért termékforgalmazókat, zúgott a taps. És ekkor megjelentek az oroszok. Hivatalosan orosz piac még nem létezett. Amikor elkezdtek a színpadra hívni a DD fokozatot elérőket, hirtelen egy új hang hallatszott a fejhallgatómba:

“Hagyjátok abba, itt vannak a Gárdusék (Gárdus Péter az Amway Hungária Marketing Kft. ügyvezető igazgatója volt), aki orosz, az ne mutatkozzon be!”

A színpadon Kárász Cecília vezette a műsort, profi módon oldották meg a dolgot, a segítők a színpadra felmenetel előtt egy kis zöld cédulát adtak az oroszok kezébe és ő pedig nem hagyta őket a mikrofonba bemutatkozni. Ekkor léptem ki a fülkéből először, ugyanis a színfalak mögött négy nő hangosan zokogott, és a rosszul záródó ajtón át nem bírtam tovább hallgatni, hogy ők mit dolgoztak és most nekik miért nem jár az elismerés, hogy két napig utaztak, vagy ötvenen jöttek át a hétvégi szemináriumra egy rozzant Ikarussal, ekkora szégyent… próbáltam nyugtatgatni őket.

Aztán vissza a fülkébe, mert elkezdődött az Akarsz-e Te is gyémánt lenni? c. film vetítése, ahol a gyémántok méregdrága autókból és úszómedencés villákból integettek, a feleségeik márkás feliratú lakktáskahegyekkel lófráltak a Mariahilferen, és párizsi ékszerboltban próbálgatták fel sorban a gyémántgyűrűket, Disneyland a gyerekekkel stb. – ez volt a második szünetem, mert ez nekem túl sok volt.
(Ki gondolta volna, hogy pár évvel később valóban eljutok Kaliforniába… de ez már egy másik történet.)

A második nap végén derült ki, hogy pakolhatunk, mert fizetésre hiába is várna akármelyikünk is (a mellettem lévő kabinban szerb tolmácsolás zajlott), mint ahogy egy szendvicsre vagy egy pohár vízre is hiába vártam két nap alatt. Mehettem én a Demeter Jánoshoz – csak széttárta a kezét, hogy a Network 21 iroda nem az ő kompetenciája, sajnos, valóban, milyen sajnálatos, így jártunk.

Az Artristry oklevelemet konkrétan úgy nyomták a végén a kezembe, hogy jaj, drágám, rólad majdnem megfeledkeztünk… tessék.

Végül teljesen kiborulva elmondtam mindent a DD-mnek. Megérdemli, hogy leírjam a nevét, nagyon tisztességes volt velem szemben: Moldvay Ákosnak hívták. A feleségével, Borbély Edittel egy egész éjszakát beszélgettünk át nálunk, akkor eldöntöttem, hogy vége.

A döntésben még egy ember, egy másik rendszertag támogatott: ő volt Lipták Ferenc, a FÉDA Kereskedelmi Kft. ügyvezetője, aki azt mondta nekem, hogy ha ez a dolog nálunk ekkora családi feszültséget generál, akkor tényleg hagyjam inkább abba, mert a család mindennél fontosabb. Utólag is köszönöm a gyermekeimnek küldött Mozart desszertet.

Az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy Andrea, Gábor felesége eljött, hogy négyezer forintot fizessek ki neki a villamoson maradt illatmintákért cserébe (használt dolgokról volt szó), vagy készpénzben, vagy új termékben (azok megvásárlása is az ő összeredményüket javította volna). Akkor kezdtem el kiabálni. A vége az lett, hogy meg nekik állt feljebb, hogy ők mennyit törődtek velem, meg húsvétkor is eljöttek meglocsolni (!). Végül összecsomagoltam mindent, amin Amway felirat volt és szépen visszavittük a raktárba, hogy nem kell és kész.

Azóta se használok Amway-terméket, csak egy műanyag adagolóflakont tartottam meg. A szponzorék kígyót-békát mondtak rám, ahol csak lehetett. Jóval később tudtam meg, hogy a megismerkedésünk csak az ún. “sasolás” része volt, amelynek az a lényege, hogy szépen, “üzletiesen” felöltözve kell járkálni a városban és ismerkedni, névjegyeket gyűjteni – így szedik össze az újabb kuncsaftokat, akikből az MLM-piramis hízik és táplálkozik.
Össze kellett állítani egy címlistát; az enyém több mint kétszáz nevet tartalmazott, ezért figyeltek annyira oda rám. És csak ezért.

Azóta már tudom, hogy pénzt megfelelő alapok nélkül nem lehet csinálni. Igenis kell tisztességes induló tőke, nem a zacis aranyak, nem a kosztpénzből lecsípett pénz, hanem egy olyan összeg, amiből az üzlet elindul, ami valódi tőke, amely befektethető egy valós üzletbe.
Ennek teljesen szabad tőkének kell lennie, nem a család utolsó pénzének. Hol voltak akkor még a befektető angyalok, startupok.
Kell szakértelem, a folyamatos tanulás : kinek, mit, hogyan kell eladásra felkínálni? Mert az maszlag, hogy soha semmit nem adunk el, csak a hálózatba toborzunk embereket és ettől leszünk vezetők. Kellenek tartalék termékek is, ha valakinek sos-ben kell valami, ne kelljen berohanni a raktárba.

A több idő, több pénz-formula egy kapitális átverés, ami csak azért hat mégis motiváló erőként, mert a kilencvenes években az Amway az embereknek az amerikai álmot hozta el, egy teljesen más stílusú egymáshoz való viszonyulást, amely a hozzám hasonló, szimplán egy kis sikerélményre és figyelemre áhítozó kisembereknek lehetőséget adott, hogy egyszer ők is felállhassanak a színpadra, hogy őket is megtapsolják, hogy az ő mellükre is kitűzzenek egy – mégoly csekély valós értékkel is bíró, gyakorlatilag a saját pénzükön megvásárolt “kitüntetést” és ezt az Amway MLM-rendszerében kapták meg – vagy inkább itt vélték megkapni. Hiszen a munkahelyen ez lehetetlen lett volna. Az Amagram akkoriban szokatlan, igényes nyomdatechnikai kivitele, az egymás között használt tiszteletteljes, kicsit talán még hajbókolós hangnem semmi egyéb nem volt, mint Amerika-majmolás, magyarosch kivitelben. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert nem az amúgy működő üzlettel vagy a termékekkel volt bajom, hanem azzal, ahogy ez Magyarországon megvalósult. Ne azért tapsolj meg, mert Amway-hónaljstiftet használok, mert ez nem valós teljesítmény.

A józanabbak hamarabb, mások hónapok alatt, de előbb-utóbb átláttak a turpisságokon.

Az egyetlen hasznosítható dolgot Florence Littauer könyvében találtam meg:  végre megtudtam,hogy én vagyok a népszerű szangvinikus, akinek remek ötletei vannak, de kevéssé fegyelmezett ahhoz, hogy megvalósítsa őket.

És egy mondat, amire már nem emlékszem, kitől hallottam: a siker titka az, hogy mennyire szorít a lábadon a cipő. De mivel minden ilyen nagy mondást megcáfol az élet, halkan hozzátenném: vagy mégse.

Utóirat:
Néhány évvel később tolmácsoltam a Színészek Világjátékán, amelyen egy lett delegáció is részt vett. Az eseményt követően egy általam igen tisztelt, az Szomszédok c. sorozatból országosan ismert színésznő keresett meg azzal, hogy emlékszem-e rá, igen, de jó, mert meghívna egy előadásra; egy ismert televíziós rendező lakásán tartják. Mivel akkor már sejtettem, hogy miről volt szó és tudtam, hogy a hölgy normális esetben szóba sem állna velem az utcán, nemet mondtam neki.

Forrás:
http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=18151265&t=9022418
http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=18395030&t=9022418
http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=143299645&t=9123617
http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=49897569&t=9015742
http://www.pecsma.hu/abszolut-pecs/a-pecsi-milliardos-aki-szabad-akart-lenni/

 

Broken pieces – Prelude

This time around, as always, the clock broke the silence with harsh suddenness. She was still half asleep, yet its voice was unpleasant, so she put it off, even though she would have actually preferred to push it off the ledge of the cabinet. “Five-fifteen… I have another 15 minutes” she thought.

She kept her ears open, even though she tried to make herself fall back into dreaming, but at this time the noises never allowed her to do so; she heard the slamming of the door of the neighbour’s car, the steps of people walking their dogs. Clicks. They are lighting their cigarettes right now, staring at the dogs.

She never needed one. She never had the courage to take the responsibility; that was what she told others. The truth was that, she was simply unable to love a dog. Let the hell bother with it. Having children isn’t easy either; but a child, well a child is different.

She stuck her feet out from underneath the blanket slowly, she still had socks on one of them. Since her childhood, she has always had cold-feet, so she was already used to it. She was told that it was caused by her low blood-pressure. When her daughter was born, and they checked it it between two expulsive contractions, even at that time it was only 120/80. The doctor laughingly told her that “you will never pass away from having a stroke”.

The coffee machine wasn’t prepared. Still drowsy, with half-closed eyes, she moved around in the kitchen carefully, as if another person was still in the apartment. When He was still here, she used to tiptoe to the kitchen every morning to prepare her coffee, not to disturb his sleep. He always came home at night, of course, he was a musician, “what is fun for other is a job for me”, that was what he used to say, quite often—

She put the sugar and milk in it, quite a lot to be honest, stirred it, then she slipped on her grey winter coat and stepped out to the balcony. She never smoked inside the house. Somewhere, deep inside she was proud of herself, of the fact the she had enough strength to keep away from smoking inside, she always went outside even during the coldest days of winter; though the smell of cigarette still stuck to her clothes, but she didn’t want to give up on this. She loved these cold, lonesome mornings, when she was gazing at the trees and let out the smoke slowly, taking her time, making it as long as she desired it to be. Her feet were cold, so she was milling around a bit, but she endured it, luckily at least one of them had a sock on.

Translated by Miriam Ekiudoko


Az óra , mint mindig, most is nyers hirtelenséggel törte meg a csendet. Félálomban volt,
mégis kellemetlen volt a hangja, hát lenyomta, bár legszívesebben lelökte volna a szekrény párkányáról. Öttizenöt – gondolta – , még van egy negyedórám.
Fülelt, próbálta visszaálmodni magát, de ilyenkor már sosem engedték a neszek, hallatszott a szomszéd autó ajtócsapódása, a kutyások léptei. Kattanások. Most gyújtanak rá, nézik a kutyákat.
Neki sose lehetett. Sose merte vállalni a felelősséget, mondta másoknak. Igazából egyszerűen csak képtelen volt szeretni egy kutyát. Vesződjön a fene vele. Pedig a gyerek se egyszerű, de a gyerek, az más.
Lassan dugta ki a lábát a paplan alól, az egyiken még rajta volt a zokni. Gyerekkora óta fázott a lába, megszokta, azt mondták, biztos az alacsony vérnyomás az oka. Amikor a lánya született, és két tolófájás között megmérték, akkor is csak 120/80 volt. Nevetve mondta az orvos, hogy maga se fog agyvérzésben meghalni.
A kávéfőző nem volt bekészítve. Álmatagon, félig lehunyt szemmel, óvatosan mozgott a
konyhában, mintha más is lett volna még a lakásban. Amikor még Ő is itt volt, reggelente lábujjhegyen ment ki kávét főzni, nehogy felzavarja. Mindig éjszaka jött haza, na persze, zenész, ami másnak szórakozás, az nekem munka, mondogatta sokszor—
Beletette a cukrot, tejet, jó sokat, megkavargatta, aztán belebújt a szürke télikabátba és kiment az erkélyre. Soha nem gyújtott rá a lakásban. Valahol büszke volt rá belül, hogy megállja, a leghidegebb télben is mindig kiment, pedig így is megmaradt a cigarettaszag a ruháján, de erről nem akart lemondani. Szerette ezeket a hideg, magányos reggeleket, nézte a fákat, lassan, hosszan fújta ki a füstöt. A lába fázott, hát toporgott egy kicsit, de tűrte, még jó, hogy az egyiken rajta volt a zokni.

Broken pieces – Christmas

She has been waiting for this morning. The second day of Christmas, when everyone goes out. Her ex-husband came to take the children, they are going to granny’s place, following the usual screenplay – huge family dinner -, but there is no place left for her at that table. She didn’t mind, but somehow there was that empty space inside her, that sense of feeling when something is missing, that there is something which will never be part of the holiday any more, which actually made Christmas a celebration, a real holiday once upon a time.

She cannot go home to her mother. She would go though, she would still go, despite the humiliation of so many bitter years and despite all the hurting and abuse. She used to stick to it, although they never ever understood each other, even the holidays were wrapped in an icy silence, if she did not find “that kind of” present under the tree.

The old woman was quite outspoken, loud-tongued, solitude hardened her.

She was sick in the stomach, when she dialled her number yesterday, she was still scared of her; despite the fact that she was a grown woman already, she wished her Merry Christmas in a low voice. After a little while, some seconds of silence, when she wanted to pass the phone to the children; her mother only told her not to do so.

“I don’t want to talk to you people” she said, and hung up on her.

That was where the holidays ended. She just sat still for a long time, staring in front of herself, so many old things were rushing through her brain, her father’s striped suit, the scent of Romance, the empty cans in which she used to warm water in the hairdresser’s saloon (needless to say that her mother systematically kept eliminating them), tiny, little things, from which she could still put the pieces together.

Next year will make it thirty years that he passed away.

Nothing was left after him, except for a mirror with silver-plated frame, a gracious chalice, a few pictures, the rest was kept by her mother at home, but she never gave them to her.

Her father’s family was a mystery itself. As a child, she was scared to death from the photograph of her own grandmother, it had some impossible deep-brown colour, from which her face shone out, which actually resembled her, and yet, she felt it to be strange and horrible; she asked her parents to remove the picture from the room. She was simply scared of it. Many times, she felt like the picture wanted to talk to her, even at night, in the darkness she saw the white-glowing face, which was just like a bodiless ghost.

Her grandmother died a year before her parents met. Her grandfather was a diplomat, first secretary of the embassy (she loved this title, the fact that there is first and second secretary always made her laugh). Just like the train tickets – she kept repeating it to herself and every time she felt like smiling.

Once, already as a grown up, when she was going through the photo-album, she took a look at their wedding photo. The modest, civilian luxury of the thirties, kid gloves in the hands, very straight posture, very straight paring in the hair, condescending smile, the shy smile of virgins on the bride, which seems to be a bit dumb if we look at it through the eyes of modern men, as probably they tried to keep the set pose for long minutes looking into the camera.

Than a picture about the little boy, who later disappeared with the father. Who knows what happened to them. According to the old letters, grandpa has dome complicated love affair in Poland, with the woman they tricked his wife to travel there, took the child from her, then they all disappeared in the war, just like the extras of a petit scene in a theatre play, who appear on the stage just for a moment and leave no lasting mark after themselves. But his mother returned from the meeting pregnant, and that was how his father was born in 1936 in Budapest, never got the chance to see either his father or brother. Grandmother passed away before anyone could have really questioned her about the secret, nothing was left from the complicated and baffling story; except for a few pictures, love letters written in German (her grandmother never learned to speak Polish and his grandfather did not understand Hungarian), and the left-over of the faded silver items of the family. Later on, that one was gone too, when her father fell sick, his mother sold them in secret gradually, and she accidentally let it slip in the hospital when they visited him.

When her father died, her mother was searching for the possible family members through the Red Cross, but her efforts remained in vain. Furthermore, that town is now part of another country, because Europe is an old stupid fool, they kept reconstructing the maps, and people are moving up and down like ants.

However, the story does not end there.

She never learned Polish, as the result of some strange revolt she kept as far from Polish classes as possible. Though the name has always been there, with that strange way of writing, which instantly revealed her origin for those who had the proper eyes for it. She didn’t even know how to pronounce it properly, until one day she asked real Poles about it, they teased her for it.

After a while her mother stopped searching. They put the photos into a big plastic bag, besides a number of Italian renaissance reproductions (later on, when she visited the Uffizi, she kept thinking about who might have had them rumpled).

Suddenly the doll room came to her mind.  Perhaps she was in grade one, when she kept begging her parents that she wanted one of them so much. And that was the only Christmas, when the found the gifts with her brother. Her brother helped her climb on the chair, and from there the package on the top of the wardrobe was visible. It was wrapped in blue paper, standard school-wrapping paper, perhaps the parents thought that the big box wouldn’t be so noisy. There was brown doll furniture and even TV in the doll room, later on she stuck the picture of Takács Mari on it, to have a real announcer in it, she cut it out from the Nők Lapja magazine.

She never searched for the Christmas presents again. She could hardly hide her bitterness when they stood under the tree, how low and filthy she felt she was, standing and smiling there, pretending to be surprised, though she spoilt it for herself.

During the candle lighting yesterday, there was a knot in her throat. She was longing so much to get something at last… Something, she had no idea what, just something mysterious, something she has been longing for, something shiny. That someone finally took the time to find out what could make her really happy.

When she opened the package, she wanted to carefully remove the light blue paper, but she was clumsy, the paper got torn a bit, but then she looked for the big scissors. The push owl revealed itself slowly, it was a cute little animal, quite life-life, with its spotted back and tiny feet, it even had real clutches, little, black triangles.

Then she kept hugging it. It was somehow so lovable. She was looking at the man’s face and kept thinking.

“You will find something else under the tree” he said.

It was a flat box, “it will surely be a CD” she thought. Then she felt the touch of velvet and got scared. That old Christmas came to her mind, when she got a golden necklace as a gift from her ex-husband, and it got torn by the hook the very moment she wanted to wear it. How disappointed she was on that evening, and the other one was feeling hurt too; she saw it on him.

Then the eve of the engagement, the beautiful woven silver set, which the other one took away later on.

She carefully pulled out the four-corner shaped, maroon colour velvet jewel box. “I cannot get gold from him” she thought, ‘we are not in that kind of relationship. What might be in it?”

She flipped the box open slowly, she intentionally prolonged the time, in the meantime the telephone conversation in the hospital; when he said “we do not belong together…. just a little bit” flashed in front of her eyes like lightning.

But what can be in this box? What can she get from this man, how doesn’t love her, doesn’t want to belong to her, and yet he is giving her jewellery?

She swallowed, her throat almost got completely dry form the anxiety. She opened her eyes.

And she could hardly believe them. In the box, there was a marvellous silversmith artwork: an oval, carved four-corner medallion on a wide silver band, and a pair of matching earrings, with the same pattern on them. Similar to the ring of the man.

“So, we belong together? Is it?” she though, but did not dare to say it out aloud, like the child who is afraid of braking the charm. She felt as the knot in her throat kept sliding higher and higher; she knew this scaping sensation, but it was already too late, she let the tears to start flowing from her eyes.

In the evening, she put the band on the top of the box and took delight in it there. There was something royal in it, something majestic, something beaming, which made her feel unworthy of wearing it, and yet, at the same time she was proud of it, that it was still hers.

 

“He put a mark on me’” she said to herself, but was scared to take her own thoughts further.

Translated by Miriam Ekiudoko

 

 

Szabédi László: Álmoddal mértél

Te bennem szörnyeteget látsz, én benned
nem akarok látni inkvizítort;
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorul.
Hát láss olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél; én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm.
Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven éven át hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezted magad.
Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestől egészen el.
Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész;
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpöbbnek ítélsz.
láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőlem elszakít. . .
Én a világnak élek, ne szakíts ki
belőle jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni
mindkettőt az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat, –
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.

A kormánytisztelő, keresztény állampolgár és a klíma

Ürge-Vorsatz Diana siratja az álmait.

 

“Világ életemben FIDESZ szavazó voltam, kormánytisztelő polgárokként férjemmel keresztény-nemzeti értékrendek alapján neveljük 7 gyermekünk, egyházi iskolába járatjuk őket.

Egy beteljesült álom – ezt gondolhatja mindenki, és jogosan.”

Nem baj, kedves Diána, majd magát is felhívja az illetékes államtitkár, hogy ezt hogy gondolta.

Sajnos, fogalmam sincsen, hogy környezetvédelmi ügyekben ki az illetékes letelefonáló, de annyit megjegyeznék, hogy az a bejegyzés rekordgyorsasággal eltűnt az oldaláról. Vagy már tegnap este telefonáltak?

“Arra kérnélek, hogy ezt ne csináld a jövőben, legalábbis, ha nem akarsz ebből problémát.”

“Zárjuk rövidre a dolgot, én elmondtam a véleményem, te is, akkor értettük egymást.”

Ne tessék aggódni, egy kormányhű, keresztény, a Magyar Köztársaság Középkeresztjével kitüntetett 7 gyermekes mintaanyukát a Fidesz nem fog az út szélén otthagyni, holnap is meglesz a gyerekeknek a kakaó – legalábbis az ön gyerekeinek.

Az a baj, hogy a MALÉV-pilóták gyerekeit se kérdezte meg senki.

De a dolgozókat se, amikor reggel hatkor ott álltak Dublinban, Jeruzsálemben, akárhol, hogy hogyan és miből fognak hazautazni. Volt ekipázs, amelyet a kapitány hazahozott a saját pénzén, és volt, ahol a kapitány hazajött, a többiek meg, ki hogy tudott.

Róluk nem gondoskodott senki, szétszóródtak a világban, egy embert mutogatott a tévé, hogy ő majd átképzi magát, a többiek meg – ki Barcelonában, ki Münchenben, ki Indiában, Etiópiában… de van olyan is, aki már családostul Kínában lakik, mert szeretett volna tevékenyen benne maradni a gyerekei mindennapi életében és nem azt akarta, hogy a felesége egyedül nevelje fel őket, ő meg csak hazaküldözgesse a pénzt, hogy nekik is legyen kakaójuk.

“a 20 év alatt sok munkával, verejtékkel és virrasztással felépített erős alapokat egyik napról a másikra kihúzták a lábam alól”

Tetszik tudni, az a baj, hogy ön azt hiszi, hogy ha ön Fidesz-szavazó és kormánytisztelő és a férjével keresztény-nemzeti értékrendek alapján neveli a 7 gyermekét, akiket példaszerűen (sic!) egyházi iskolába járat, akkor önnek valami jár.

Nem, kedves Diána, ön konkrétan egy ugyanolyan magyar állampolgár, mint bárki más; és az, hogy a kereszténységére ily módon hivatkozik, maximum kirakatkereszténnyé teszi.

Mert tessék szíves lenni kinézni az ablakon és a klímaváltozásokon túl meglátni azokat is, akiknek nem 7 gyerekük van, csak kettő, akik nem keresztények, hanem ateisták, akiknek a gyerekei állami iskolába járnak, sőt, vannak olyan elvetemültek is, akik tiltakozásból visszaadták a köztársasági érdemkeresztjüket, és még nem is szavaztak a Fideszre vagy horribile dictu – nem is szavaznának rá soha.

És néha igazi keresztényként azokra a gyerekekre is gondolni, akiknek az apukájának nemhogy részvényopciója, hanem fizetése sincsen, mert az alvállalkozó cége bedőlt a neki ki nem fizetett számla miatt, és így a dolgozók sem kapták meg a fizetést. Az ő gyereke is szereti a kakaót.

“Ugyan az elmúlt 20 év jó részét GYES-en töltöttem otthon 7 gyermekem nevelésével, a CEU támogatásával nagyon sokat sikerült elérni ezekből az álmokból, célokból, főleg éjszakánként dolgozva.”

Én meg kénytelen voltam a hét hónapos gyerekemet bölcsődébe adni és úgy elmenni a legközelebbi iskolába tanítani, amikor kiderült, hogy a Reálbank becsődölt, mert a telekvásárlás után megmaradt minden pénzünket, kevesebb mint félmillió forintot egy tanácsadóra hallgatva Reállízing kötvénybe fektettük. Nekem meg, mivel nem bírtam az iskola és a szomszéd épületben lévő bölcsőde közötti rohangálást, elment a tejem.

Kakaónk még van, a gyerekek felnőttek.

Ebben az országban mindenki veszített valamit, kétségtelenül mindenki a maga szintjén.

Csodálkozom, hogy kutatóként ön csak most vette észre, hogy rossz a klíma.
Jó reggelt kívánok!