Bagolyköpet – Owl pellets

bagolyköpet

A bagoly áldozatait – jobb híján – egészben nyeli le, a bagolygyomor viszont érzékeny. Mivel nem tud mindent megemészteni, így azt, amit nem bír bevenni a gyomra (szőrt, csontokat, miegymást) , egyszerűen kiöklendezi magából. Mostanában egy csomó olyan dolog történik körülöttem, vagy akár az országban is, amit nem bírok megemészteni: itt a helyük.
Megpróbálok messzebb látni az orrom hegyénél … bár azt mondják, a baglyok nem látják jól a közeli tárgyakat, így rövidlátóként nem vagyok igazán bagolyszerű 🙂
A virtuális térben elhelyezett írásaimmal egyfajta lenyomatot szeretnék hagyni, csakúgy, mint ahogy a bagolyköpet jelzi, hogy a bagoly merre járt. Kívánom olvasóimnak, hogy leljék örömüket benne.

Köszönöm, hogy elolvasod és hozzászólsz.

The owl swallows his victims – lack of a better – as a whole, but the owl stomach is sensitive. Since it cannot digest everything, the owl regurgitates some things (hair, bones, chitin etc.) in a compacted form which produces the small owl pellet. The dissection of owl pellets gives a lot of information about the owl habits, creating a particular mental image. Recently a lot of things are happening around me, in my country what I cannot properly digest or not digest at all: this is a designated place for my particular observations. I will try to be far-sighted… it is believed that owls cannot focus on the objects located next to them so I, living with myopia, am not really owl-like 🙂
By writing in this complicated virtual space, I would like to leave an imprint – the same way as the owl pellet indicates the presence of the owl. I wish my readers to enjoy the posts – a glimpse of my life.

Thank you for your attention and I appreciate your comments.

Zavaros

A székhelyszolgáltatás természetesen legális tevékenység. Hát persze, hiszen így meg lehet előzni mindazt, hogy a cégvezetőkön bármit is be lehessen hajtani. Alapesetben a cégnek a jegyzett tőkéjén kívül irodája is van, vagy ha nincs, egy lakásból is el lehet kezdeni egy vállalkozást, mint ahogy anno magam is tettem a bagolyfészekből.
Fordítás, tolmácsolás főtevékenységet bejegyeztetni is legális, bár ha a törvényt bérki betartaná, akkor arról számlát csak akkor és csak arról a nyelvről adhatna a cég, amelyikből fel tudna mutatni egy szerződést legalább egy, az adott nyelvből okleveles szakfordítóval.
Mostanában megszaporodtak a furcsa szövegezésű, de alakilag természetesen hibátlan társasági szerződések. Huszonéveik elején járó, agilis ifjú tulajdonosok dobálóznak milliós üzletekkel, a beszélgetés közben szinte szélsebességgel pötyögve egy iPhone X-en, természetesen a cégek székhelye szinte kivétel nélkül ugyanannál a székhelyszolgáltatónál van bejegyezve (jó nagy lehet az a lakás, ha ennyi cég iratanyaga befér, figyelembe véve a bizonylatokra vonatkozó 10 éves megőrzési kötelezettséget). Hígul a szakma. Már nem is a felszín alatt hígul, hanem teljesen nyíltan.
A zavarosban halászók egyre kifinomultabb módszerekkel dolgoznak, arcizmuk sem rebben, a keresztkérdésekre senki nem válaszol. Aláíró vagyok vagy az ABC Kft.-ben, a honlapjukon még én vagyok az ügyvezető, bár kiléptem három éve. Cégjegyzésre jogosult vagyok a DEF Kft.-ben, de abban sem vagyok már benne, csak véletlenül én vagyok papíron az ügyvezető igazgató, azóta egyébként is csináltunk a barátaimmal egy Zrt.-t.
A társasági szerződésem szerint főtevékenységem 74.30 Fordítás, tolmácsolás, de a céges irataimat fordíttatom, mert nagyon sürgős.
Nem beszélek angolul, németül, semmilyen világnyelven, de elindulok Nyugat-Európa egyik legszebb országába pénzt csinálni. Az utazásomat gyűjtésből/baráti kölcsönből finanszírozom, szállásomat a Couchsurfingen szereztem.
Nincs egy fillérem sem, de nehéz helyzetben vagyok, ezért valaki csináljon meg nekem harminc oldalt ingyen, mert éppen most jutott eszembe.

Bögre-simogató

(kócos szonett)

A kávéba már nem kell cukor,
és most elhagyom a tejet.
A bögrét letettem, most kilépek.
Meg kell keresnem saját rendemet.

A változás irgalmat nem ismer:
Vonz, taszít, tör és épít újra,
Hol szárnyalok, hol rád vicsorgok
Belső odúmba félve visszabújva.

Beléptél, lettél világom része,
Zárvány-árvaság félből egésze,
Reszponzív grid-rendszer, feltételes.


Mindegy, ki miért és mit keres:
Jelenlétem hiányodba zárva
Visszavonhatatlan és végleges.

2019.08.05.

Péter naplójából – A TANGÓ



(egy társkereső oldalon találtam az alábbi írást, és úgy éreztem, meg kell osztanom)

Én vagyok a keret, ő a tartalom.

Akit keresek, biccent és elmosolyodik, amikor a szemébe nézek. Engedélyt ad arra, hogy odamenjek és felkérjem. Megnyitom számára önmagam és a teret, kitárom a karom és nyitottan rá, érző figyelemmel ölelésbe hívom. Ő már elfogadta a közeledésemet, hiszen megengedte, hogy felkérjem, ezért feláll, elfogadja a kinyitott világomat, és belesüpped az ölelésbe. Bár még sosem táncoltunk együtt, és idegenek vagyunk egymás számára, megadja a lehetőséget a megismerésre.

Én vagyok a mozivászon, ő a film.

Megöleljük egymást. Megvárom, amíg elhelyezkedik, a fejét az arcomnak támasztja, a hajszálai a bőrömet csiklandozzák. A bordakosarunkkal kapcsolódunk össze. Jobb kezét befordítom – ez a mi tükrünk.

A zene hullámként emel fel minket. Együtt vagyunk. Még csak ismerkedünk egymás érzéseivel, de ebből alakul majd ki az együttműködés, ami ugyan sosem lesz tökéletes és hibátlan, de hegyeket megmozgató érzéseket kelthet bennünk, és lesznek olyan pillanataink, amelyekben eufóriát élünk meg. Figyeljük egymást, érezzük egymást, együtt vagyunk, az eltérő rezgésszámunkat összehangoljuk. És amikor jön az “egy” a zenében, kilépek. A férfi elindul a saját útján, a nő pedig figyel és reagál.

Én vagyok a színpad, ő az előadás.

Együtt sétálunk. Az ölelésünk a séta egyetlen állandó eleme. Nem tudom, mi lesz a következő mozdulatom, milyen tempóra fogok lépni, játszom-e a ritmussal vagy nem – bár biztos fogok, mert a játék felszabadít -, csak azt tudom, hogy a kapcsolódásunk ad értelmet a mozdulatainknak. Táncolunk.

Én vagyok az ecset, ő a festmény.

Biztonságot adok, egy olyan teret, amiben önmaga lehet. Itt gátlások nélkül megélheti azt, aki szeretne lenni, úgy, ahogy neki jó. Itt nincsenek elvárások és korlátok, “legyél ilyen, csináld azt, nagyon szeretlek, de nem lehetne, hogy …”. Ez maga az önazonosság. Az a dolgom, hogy megadjam számára ezt a lehetőséget, hiszen férfi vagyok. És nem akarom megváltoztatni. Ehelyett vigyázok rá, megvédem attól, hogy mások nekünk jöjjenek, valaki rálépjen a lábára, hátulról jól beleökleljenek, vagy a forgatagban elveszve érezze magát.

Én vagyok a templom fala, ő a freskó.

Azt szeretném, ha ebben a térben, amit a karjaim és a testem határol, jól érezné magát, mert ha a nő jól érzi magát, és nőnek érezheti magát, akkor fog követni. Ostoba és lehetetlen vállalkozás lenne rákényszeríteni az akaratomat. Épp ellenkezőleg: szabadságot és biztonságot kell nyújtanom, és ekkor ő majd szabad akaratából követ. Így hozza létre az ő énje, és az én énem a Mi-t, azt az egységet, amitől a tangó – vagy a párkapcsolat – működőképes lehet.

Én vagyok a hangszer, ő a zene.

Legyél szabad mellettem.

A két kerek egész adja ki a Mi egységét. Ez a tangó.

Forrás: https://www.randivonal.hu/tarskereso/naplo/3816303

To whom it may concern

What is the cost of lies?
It’s not that we’ll mistake them for the truth.
The real danger is that we hear enough lies then we no longer recognise the truth at all.
What can we do then?
What else is left but to abandon even the hope of truth and content ourselves instead with stories?
In these stories, it doesn’t matter who the heroes are.
All we want to know is “who is to blame”?”


«Какова цена лжи?
Дело не в том, что мы путаем её с правдой.
Самое опасное, то, что если долго слушать ложь, совсем забудешь, как выглядит правда.
И что нам остаётся?
Нам придётся оставить даже надежду на правду и утешать себя сказками.
И неважно, кто герои в этих сказках.
Мы хотим знать только кого винить.»

Валерий Алексеевич Легасов

A sérelemdíjak margójára

A Kiss Alajos kontra Magyarország ügy

Érdekes olvasmányokat lehet találni az interneten:


A kérelmezőt a budapesti székhelyű Központ a Mentális Sérültek Jogaiért Alapítvány nem kormányzati szervtől Fiala J. képviselte.

1. Az ügy alapja egy, a Magyar Köztársaság ellen benyújtott kérelem (38832/06. sz.), amelyet az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény („az Egyezmény”) 34. cikke alapján egy magyar állampolgár, Kiss Alajos („a kérelmező”) 2006. szeptember 1-jén terjesztett a Bíróság elé.

3. A kérelmező azt állította, hogy – magában az Alkotmányban megkövetelt – kizárása a választói névjegyzékből pusztán annak erejénél fogva, hogy cselekvőképességet korlátozó gondnokság alatt állt, az Első kiegészítő jegyzőkönyv önállóan, vagy az Egyezmény 13. és 14. cikkével együtt olvasott 3. cikkének a megsértését jelentette.

I. AZ ÜGY KÖRÜLMÉNYEI
6. A kérelmező 1954-ben született és Rózsaszentmártonban él.
7. A kérelmezőnél 1991-ben mániás depressziót állapítottak meg. 2005. május 27-én a kérelmezőt cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezték. Bár az intézkedés az állampolgárok vagyoni és egyes személyi viszonyait szabályozó Polgári törvénykönyvön alapult (ld. 12. bekezdés, alább), az Alkotmány 70. § (5) – a kérelmezőt a választójogból kizáró –bekezdésének alkalmazását is maga után vonta. A gondnokság alá helyező bírósági határozat azt tartalmazta, hogy a kérelmező megfelelően gondoskodott magáról, de néha felelőtlenül szórta a pénzt, s időnként agresszív volt. A kérelmező nem fellebbezett a határozat ellen.
8. 2006. február 13-án a kérelmező rájött, hogy a közelgő országgyűlési választásokra tekintettel összeállított választói névjegyzékből kimaradt. A Választási Irodánál sikertelenül tett panaszt.
9. A kérelmező ezt követően panaszt nyújtott be a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz. Ügyét 2006. március 9-én a Kerületi Bíróságelutasította. A Kerületi Bíróság észrevételezte, hogy az Alkotmány 70. § (5) bekezdése szerint az, aki gondnokság alatt áll, nem vehet részt a választásokon. A határozatot 2006. április 25-én kézbesítették a kérelmező képviselőjének.
10. Időközben, 2006. április 9-én és 23-án, lezajlottak az országgyűlési választások, amelyeken a kérelmező nem vehetett részt.

18. A kérelmező azt panaszolta, hogy választójogtól való megfosztása azon az alapon, hogy mániákus depresszió miatt cselekvőképességet korlátozó gondnokság alatt állt, választójogtól való indokolatlan megfosztást jelentett, amely ellen – mivel azt az Alkotmány írta elő – semmilyen jogorvoslat nem állt rendelkezésre, s amely megkülönböztető jellegű volt.

28. A kérelmező elvileg elismerte a Kormány által felhozott azon érvet, hogy a szóban forgó korlátozásnak törvényes célja volt (ld. fenti 25. és 26. bekezdés), azt azonban nem ismerte el, hogy a gondnokság alatt álló személyek általában képtelenek lennének a választásokon való részvételhez szükséges felelős választás megtételére. A kérelmező úgy érvelt, hogy az Államok ebben a kérdésben csak szűk mérlegelési jogkörrel rendelkezhetnek, alapvetően azért, mert a fogyatékkal élő személyek közéletből való kizárását alaposan meg kell vizsgálni abból a szempontból,hogy az összeegyeztethető-e a releváns nemzetközi emberi jogi követelményekkel, különösen olyan esetekben, amikor hazai szinten nem zajlott le lényegi vita az intézkedés megfelelő voltával kapcsolatban. A kérelmező hozzátette, hogy a fogyatékkal élő személyek választójoga szempontjából az egyes választási rendszerek történelmi vagy politikai specifikumai nem játszanak szerepet.

30. A kérelmező továbbá azzal érvelt, hogy a gondnokság alá helyezést eredményező bírósági határozatot nem előzte meg semmilyen, a mentális betegsége és választásra való képessége közötti kapcsolat feltárására irányuló vizsgálat. Véleménye szerint ilyen kapcsolat nem is állt fenn, mivel állapota semmilyen módon nem csökkentette a politikai kérdésekben történő eligazodásra való képességét. Az ilyen vizsgálat hiányát az a tény magyarázhatja, hogy a Kerületi Bíróság ebben a vonatkozásban nem rendelkezett mérlegelési joggal, mivel a korlátozást közvetlenül az Alkotmány írta elő.

32. A kérelmező továbbá meghaladottként elutasította a Kormány azon megközelítését, amely szerint minden intellektuális vagy pszicho-szociális fogyatékossággal élő, gondnokság alá helyezett személy képtelen az önálló döntéshozatalra. Véleménye szerint a modern jogalkotás elismeri, hogy az intellektuális vagy mentális fogyatékossággal élő személyek döntési képességét a lehető legteljesebb mértékben el kell ismerni, különösen a szavazáshoz való jog terén.

A. Károk
46. A kérelmező 10.000 euró nem vagyoni kártérítést követelt.
47. A Kormány vitatta az igényt.
48. A Bíróság úgy véli, hogy a kérelmező bizonyos mértékű nem vagyoni kárt szenvedett, s méltányossági alapon 3.000 eurót ítél megszámára ilyen címen.
B. Költségek és kiadások
49. A kérelmező további 7.500 eurót követelt a hazai hatóságok és a Bíróság előtti eljárásban felmerült költségek és kiadások megtérítésére. Ez az összeg 100 eurós óradíj mellett az ügyvéd által kiszámlázott, a benyújtott munkaidő-kimutatásnak megfelelő, 75 órányi jogi munka díja.

51. A Bíróság esetjoga szerint a kérelmező csak annyiban jogosult a költségek és kiadások megtéríttetésére, amennyiben bizonyítja, hogy azok ténylegesen és szükségszerűen merültek fel, és összegüket tekintve ésszerűek. A jelen ügyben, a birtokában lévő információkra és a fenti kritériumokra figyelemmel, a Bíróság 5.000 euró megítélését tartja ésszerűnek az ilyen címen felmerült költségek fedezésére.

EZEN INDOKOK ALAPJÁN A BÍRÓSÁG EGYHANGÚLAG
1. Elfogadhatóvá nyilvánítja a kérelmet;
2. Megállapítja, hogy az Egyezmény Első kiegészítő jegyzőkönyvének 3. cikkét megsértették;
3. Megállapítja:
(a) hogy az alperes Államnak attól az időponttól számított három hónapon belül, amikor az ítélet az Egyezmény 44. cikkének 2. bekezdése szerint véglegessé válik, a kérelmező számára
(i) nem vagyoni kár tekintetében 3.000 (háromezer) eurót, továbbá az ezen összeget terhelő adók összegét,
(ii) költségek és kiadások tekintetében 5.000 (ötezer) eurót, továbbá az ezen összeget terhelő adók összegét kell kifizetnie nemzeti valutában, a teljesítéskori átváltási árfolyam alkalmazásával;
(b) hogy a fent említett három hónap lejártát követően a teljesítés időpontjáig a késedelmes időszakra az Európai Központi Bankmarginális kamatlábát három százalékponttal meghaladó mértékű kamatot kell fizetni a fenti összeg után;
4. A kérelmező igazságos elégtétellel kapcsolatos további igényeit elutasítja.



Eddig a történet.
Ha a múlt héten nem olvastam volna utána a sérelemdíjaknak, akkor az életben eszembe nem jutott volna, hogy azon a jogcímen, hogy valaki, akit mániás depresszió miatt cselekvőképtelennek nyilvánítottak és emiatt elveszítette a szavazati jogát, 3.000 euró sérelemdíjat kapjon (a 2010.04.29-i MNB középárfolyam szerint – ez volt az ítélethozatal napja – 268.45-tel szorozva ez 805.350 forint), az ügyvéd munkadíja viszont az 5.000 eurónak megfelelő 1.342.250 forint, vagyis az ügyvéd 1,6-szor többet kapott, mint a sérelmet elszenvedő panaszos.

Nyeltem egy nagyon nagyot.
A magyar államnak (meg nekünk, az adófizetőknek) ez az egy (elmaradt) szavazat minösszesen 2.147.600 forintjába került.

Lehet gondolkodni, lehet számolgatni, lehet összehasonlítani, hogy a gyöngyöspatai cigánygyerekeknek megítélt sérelemdíj sok-e vagy kevés, és hogy kivel mit csináltak és ki miért “kapott pénzt”. Hogy mi a nagyobb sérelem, ha valakit éveken át megaláznak vagy ha egyszer nem tud szavazni.


Az azonban vitathatatlan tény, hogy mindkét ítélet jogerős és hogy azt már régóta tudjuk, hogy az igazságot nem a bíróságon kell keresni.

A bennem bujkáló kis huncut ördög azért pár dologra kíváncsi lenne:
1. Hogy sikerült valakit mániás depresszió miatt cselekvőképtelennek nyilvánítani? (Kezelés, antidepresszánsok, orvos nem segített?)
2. Ki adta az éceszt, hogy perelni kell és érdemes?
3. Ez izgat leginkább: kire/melyik pártra szavazott volna?
4. Megkapták-e a sérelemdíjat végül?
+1. …és ha igen, szavazhat-e már?
+2. …és ha igen, szavazott-e és kire?


Az ítélet szövegét kivonatosan, de változtatás nélkül idéztem.
Forrás: https://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:pVsvyUmApBEJ:https://hudoc.echr.coe.int/app/conversion/pdf%3Flibrary%3DECHR%26id%3D001-170988%26filename%3DCASE%2520OF%2520ALAJOS%2520KISS%2520v.%2520HUNGARY%2520-%2520%5BHungarian%2520Translation%5D%2520by%2520the%2520Hungarian%2520Ministry%2520of%2520Justice.pdf+&cd=2&hl=en&ct=clnk&gl=hu

Zs., a tőzsdecápa – kis magyar Harvey Weinstein

“Subject matter experts should refrain from proposing set parameters for courses such as: modality, length, or how it should be chunked. Instructional designers should listen carefully to the information subject matter experts have to offer and should never make judgements about how whether a piece of information is essential or not. This is the subject matter expert’s domain.”

Az egészet nem írnám meg, ha nem lenne még mindig gyomorgörcsöm és nem lett volna az egész szürreális.

Tegnap este kaptam egy (őszintén szólva gyanúsan is) kedves levelet.
Az emberek úgy általában tárgyszerű leveleket szoktak írni nekem, hogy ez vagy az a gondjuk van, de ezt a levelet egy olyan beszélgetős-ismerkedős felületen keresztül kaptam, ahol kifejezetten egy az enyémhez közeli életkorban lévő emberek barátkozhatnak egymással. Hangsúlyoznám a barátkozást, tehát a korcsoport adott, és a süteményrecepteken kicserélésén át az ellenkező vagy akár azonos neműekkel való ismerkedésig minden lehetséges. A levélíró kapásból letegezett (utálom a csendőrpertut), de enyhítő körülményként megjegyezte, hogy tetszem neki és csinos vagyok (innen lehetett tudni, hogy alapból hazudik, mint a vízfolyás, mivel a képeken nem látszottak a ruháim; mármint nem azért, mert nem volt rajtam ruha, hanem azért, mert a képeken elsősorban az arcom látszott), és hogy ő szívesen csatlakozna a rajongóim népes táborához (hahaha…).

Ómájfa… mondotta volna egy kedves, néha nálam is vulgárisabban megnyilvánulni képes nőismerősöm, aki igen bátran szokta használni a magyar nyelvi kifejezések szinte kimeríthetetlen eszköztárát.

Na – mondtam magamban -, apukám, te nem vagy magadnál, ha azt hiszed, hogy én ezt a szirupot megeszem…

Rövid válaszomban leszögeztem, hogy nem őriztünk együtt libát, arctalanokkal nem tegeződünk stb., erre gyors válaszban kaptam egy fényképet, amelyen egy úriember ölében egy aranyos kisfiú üldögélt, hozzátéve, hogy a kisfiú a húgáé.

Itt egy kicsit értetlenkedve írtam vissza, hogy izé, a gyereknek is vannak személyiségi jogai stb., nem kéne csak így küldözgetni, pláne, hogy nem a szóban forgó gyermek ráadásul nem is saját. Válaszban kaptam minden kommentár nélkül egy nevet és egy telefonszámot, majd kisvártatva a VIBER-ön egy üzenetet is, hogy ő még munkában stb., majd az úr gyorsan (ekkor már magázódva) a lényegre tért:
“Merre lakik, Kedves?”

(Anyád a kedves, gondoltam magamban, de akkor már mindegy volt, hiszen előtte aláírtam a levelet a teljes nevemmel, végül is ennek alapján igazán könnyen megtalál, és ha bejön az irodába, eléggé szem előtt vagyok – nagy bajom nem lehet belőle -, úgyhogy megadtam a címet. Már lassan vége lett az esti nyelvórának, amikor megszólalt a csengő. Az ajtónyitáskor döbbentem meg, mert a belépő férfi a szokásosnál is magasabb volt, és a fejét egy kapucnival fedte be, de az így is látszott, hogy a kép csak köszönő viszonyban van az eredetivel…
Belépése után – tisztes távolságból nyújtottam kezet – bemutatkoztunk egymásnak, majd udvariasan hellyel kínáltam, de nem ült le. Határozott léptekkel, fensőbbségesen körbejárta az irodát, figyelmesen végigmustrálva a szőnyegtől a plafonig minden apró részletet, majd egy lenéző, vizslató pillantással engem is. Mikor elhárította a kávét, megkértem, hogy ha lehet, mégis inkább foglaljon helyet a velem szemben lévő székben, mert abban a pillanatban, amikor közelebb lépett, bevallom, még félelmet is éreztem. Folyamatosan tegezett, végül úgy döntött, hogy megmutatja magát. Lassú, komótos mozdulatokkal vetette le a kapucnis kardigánját, majd megrázta hullámos fürtjeit és levágta a magát a székbe, és szélesre terpesztett lábakkal, szétterpesztett ágyékkal várta a hatást, mint egy félájult, kivénhedt, öreg oroszlán, aki régi dicsősége romjain sütkérezve várja az alattvalói hódolatot.

Kíváncsian vártam, mit fog mondani, de ehelyett kérdezgetni kezdett. Tipikus felmérés: ki vagy, mid van, veled élnek-e még a gyerekek stb., majd egy ponton, amikor azt mondtam, hogy x dolgot én szúrtam el (a házasságomról volt szó), úgy reagált, hogy nem kellett volna elmondanom az igazságot a(z immáron volt) férjemnek, mire azt mondtam neki, hogy nem hiszem; sokkal inkább nem kellett volna megtennem azt, amit megtettem; mire megismételte – mint egy hülye óvodásnak -, hogy nem kellett volna elmondani az igazat, mert adott helyzetben a kegyes hazugságok jobbak, mint az igazság.

Mondtam neki, hogy akkor az a levél, amelyet nekem írt, az is a kegyes hazugságok része volt? Merthogy én erősen kopipészteltnek éreztem; mire arcizma sem rebbent, úgy mondta el, hogy hááát igen, jópár nőnek elküldte; és akkor sem sikerült zavarba hoznom, amikor szelíden megkérdeztem, hogy egy ilyen jó külsejű ember, mint ő, ugyan miért van arra rászorulva, hogy ott keressen társat? Hiszen az adatlapja szerint nincsen családja és gyermeke, úgymond, minden ujjára kaphatna valakit.
Azt az önelégült mosolyt, amit válasznak kaptam, az valami fenomenális volt, látni, ahogy önnön dicsfényében sütkérezik!
De hát jobbak a kegyes hazugságok, nem? – mondta szinte magának.
Ebben biztosan nem fogunk egyetérteni – válaszoltam és magamban arra gondoltam közben, te jó isten, menj már el, menj már innen kifelé.

Aztán egyszer csak kínos lett a csend, és mintha megérezte volna a bennem gyűlő feszültséget, hirtelen felállt és azt mondta, azt hiszem, mi nem egymást keressük és akkor inkább én nem is mondanék semmit magamról és nem is vesztegetném tovább az időmet, mire belemosolyogtam az arcába és mondtam, hogy menjen csak nyugodtan. Mentében még visszaszólt, hogy persze tegezhetsz, bár mostmár talán nem is fontos… vagy talán nem is szeretnéd.

Amikor becsuktam utána az ajtót, csak arra gondoltam, hogy csak azt nem tudta ez a szerencsétlen, szánalmas ember, hogy a telefonba való bemutatkozása után pár kattintás volt megtalálni azt a nagybankot, amelyiknek az egyik ügyvezető igazgatója, és ha így beszél egy nővel a magánéletben, amikor a kapucniba bújva csak egy esti nyomorult kis kefélésre próbál összevakarni magának valakit, akkor milyen lehet a női alkalmazottakkal szemben? Azoknak is kidülleszti az ágyékát, mint az unka a hasát, hogy itt duzzad a farkam, ezt nézzétek meg? Azokat is kapásból letegezi, ezzel is éreztetve, hogy ő mekkora valaki? Azokat is végigvizslatja a pontyszemével, mint a friss húst a hűtőpultban a vasárnapi leveshez?

Mert ő bankár. Mert ő megteheti, hogy paraszt legyen, mert van pénze.


Egyszerűen semmi mást nem éreztem, csak azt, hogy lassan feltolul a torkomban a kávé és hogy hánynom kell.

Persze tudtam, hogy végképp nem értett meg az egészből semmit, azt sem, hogy miért nem akartam letegezni. Pontosabban letegezni sem.

A távozása után villámgyorsan letöröltem az – amúgy két évvel ezelőtti -adatlapomat az oldalról. Biztos, ami biztos.

Utóirat

A fenti kis írás 2020 elején került fel ide. 2021 áprilisában regisztráltam egy társkereső oldalra. Nemsokára levelet is kaptam, az alábbi szöveggel:

Kedves DV!
Tetszik a fénykép Rólad, csinos vagy rajta.
“Paramétergalériám” dióhéjban: 189/95.
Egyben szívesen jelentkeznék is a bizonyára nagyszámú rajongói táborodba:)
Szép napot zsolt





Nem történt semmi

Alapvetően mondhatnám, hogy nem történt semmi, a 2010-es eljegyzés és az azt követő balul sikerült összeköltözés óta alapvetően eldöntöttem, hogy gyakorlatilag alkalmatlan mindenfajta kapcsolatra, úgyhogy immár 9 éve széles ívben kerültem a… lehetőségeket. Aztán az idén tavasszal megismertem valakit és elkezdtem szemlélődni. El is hessegettem magamtól a gondolatot, annyira abszurdnak tűnt. Ezen a nyáron végül belegyalogolt az életembe, mert észrevette, hogy – az esélytelen nyugalmával – tisztes távolságból figyelem.
Úgy fogalmazott, hogy ő csak ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból, ezért megkérdezte, hogy elmennék-e vele Nagymarosra, mire nagyjából bociszemekkel bámultam rá, mint aki rosszul hall, hogy ő? Engem?
A dolgok úgy alakultak, hogy éjszakai Duna-parti séta, csillagok nézegetése és sok-sok, hosszú sétákkal egybekötött beszélgetés lett belőle. Ki honnan jött, merre tart és miért kerüljük mindketten oly régóta a társas kapcsolatokat. Versrészletek keveredtek Linux-parancsokkal, ki mivel kommunikál. Bagoly kontra zsiráf.

“Pár napja ismertelek csak még, amikor levettem a kezemről azt a gyűrűt, amelyet közel 10 éven át azért hordtam, hogy megóvjon mindenféle meggondolatlan lépéstől, és amelyre mindig ránéztem, amikor egy akár csak szimpatikus emberrel beszélgettem, vagy valaki neadjisten arra próbált célozni, hogy találkozna velem, majd megsimítottam az ujjamon és arra gondoltam: ezt felejtsd el, megégetted te magadat annyira, hogy soha többé ne legyen senkire szükséged.”

“…Valahol egy olyan részem, ami össze van nőve velem, de mégis teljesen önálló és független. Mivel korábban a lelkembe valaki besétált sáros cipellővel, és tört zúzott ezért született egy olyan elhatározás, hogy igen, ha valaki szeretne akkor törje össze kezét-lábát…”

“A nyelvészetben nagyon fontosak a mondatokon belüli hangsúlyok is, mert nem kell a szórendet se megváltoztatni ahhoz, hogy a mondat értelme megváltozzon. Az informatikusok szintaxisban gondolkodnak, mert a gép nem beszél, de én nem vagyok számítógép…”

“Ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, amikor beszkennelsz egy képet, aztán rájössz, hogy ez így nem jó és megnöveled a felbontási méretét 200-ről 1200 DPI-re. Ugyanazt a képet látod és mégis más. Vagy amikor egy felhasználó új jogosultságot kap, olyan chmod u=rw. valami.sh, de ez nem egy inkrementális mód, mert nem csoportszintű, hanem abban az időpillanatban egy felhasználóra szóló, abszolút volt.”



Bennem megmozdult valami. Tudhattam volna, hogy érthetetlen és értelmetlen dolog valakibe beleszeretni, aki fiatalabb nálam, mégsem az ész győzött. De olyan jó volt vele beszélgetni, széles látókör, művelt, és jó volt kézenfogva sétálni, puszit adni, amikor hazajött, vagy csak egyszerűen várni, hogy hazajöjjön. Igyekeztem a kedvében járni, mintha felfedeztem volna, hogy még én is nő vagyok. Vettem egy-két új ruhát, és mély sóhajjal konstatáltam a tükör előtt, hogy igen, kövér vagyok. Nem is rejtette véka alá, milyennek lát, egyszerre ébresztette fel bennem a nőt a Csipkerózsika-álomból és gyilkolta meg az ébredőt azzal, hogy a séta közben átfogta a derekamat, majd amikor meglepődve konstatáltam a tényt:
– R., te a derekamat fogod!
Ezt válaszolta:
– Nem a derekadat fogom, hanem azt, ahol a derekad volt.

Puff, egy rendes K.O.

Mindig és mindennel késett, és a két munkamániás ember egyre nehezebben tűrte, hogy lett valamiféle, mindennemű testiség nélküli magánéletük is. De egyre többször éreztem, hogy nyelnem kell, hogy erőt kell vennem magamon és amikor én elkezdek hallgatni, az nem jó. A kezdeti felfedezés örömét, a jinjangot, hogy bennem is van valami egy kicsi, amiből belőle sok és belőlem is van benne egy kicsi, lassanként felváltotta a félelem. Közel húsz kilót fogytam két és fél hónap alatt, miután a nyáron végre (részben miatta) rávettem magam, hogy orvoshoz forduljak: Hashimoto-betegséget diagnosztizáltak nálam. Végül is jobb, mint egy áttét.

Lelkesen edzeni kezdtem, volt, hogy el is kísért, biztatott, és jó volt, hogy volt kivel együtt örülni az egyre csökkenő értékeket mutató mérlegnek.
Sétáink megritkultak, miután többször is rosszul lett a nagy hőségben. Orvoshoz menni nem akart, a betegségéről csak nagy vonalakban beszélt, ám egy erdei séta során a rosszulléte már olyan mértékű volt, hogy egy vadidegen, autóval éppen arra hajtó családdal hoztuk haza. Amikor már a Nitromint sem akart hatni, halálra rémültem. A járdán fekvő törékeny, halottsápadt testben egy riadt madarat láttam és belémhasított a felelősség. Hogy azért, ami itt és most történik, mindketten felelősek vagyunk, de a döntés joga csak az övé. Melyikünk betegebb? Hogyan tovább? Mi lesz így velünk?

Egyszer csak fogta magát és eltűnt. Vártam, tépelődtem és gondolkodtam a miérteken, aztán egy este elkezdtem olvasni és rábukkantam egy weboldalra, ahol 250 embert szólaltattak meg a szakításuk után egy évvel, hogy mit gondolnak utólag és találtam két idézetet, ami úgy hasított belém, mint egy kés.

“When they start trying to change you or quiet your voice, let them go. Fall in love with someone who doesn’t make you think love is hard. True love should be as natural as breathing. Don’t ignore your instincts. Be with someone who values you completely…and who sees you the way you’ve always wanted to see yourself. Someone who would never intentionally hurt you verbally, emotionally, or physically. Someone who can apologize sincerely. Someone who is all in…your teammate, your partner in life…they don’t make you work for or prove your value to them or your relationship. Someone who makes your relationship their priority.”

„Ha megpróbál megváltoztatni vagy elnyomja a (belső) hangod, engedd el. Olyasvalakibe szeress bele, aki nem arra sarkall, hogy azt érezd, a szerelem nehéz dolog. A valódi szerelemnek olyan természetesnek kellene lennie, mint egy levegővételnek. Figyelj az ösztöneidre. Olyasvalakivel légy együtt, aki teljes mértékben értékel… és aki úgy lát téged, amilyennek mindig is szeretted volna látni önmagadat. Olyasvalakivel, aki soha meg nem bántana szándékosan, se szavakkal, se érzelmileg vagy fizikailag. Olyasvalakivel, aki őszintén képes bocsánatot kérni. Olyasvalakivel, aki teljes szívvel benne van a kapcsolatban … aki társ, partner az életedben … aki nem arra sarkall, hogy megküzdj érte vagy bebizonyítsd neki, hogy értékes vagy hogy a kapcsolat az. Olyasvalakivel, akinek a kettőtök kapcsolata prioritás.”

“Once consistency stops and distance starts, it’s time to stop lying to yourself and leave. Stop making excuses for him. Because there will be a time where all you find yourself doing is giving. And that feeling of being empty comes into play. Almost like you are being robbed of life. Don’t be afraid to be alone. Because it’s so much worse being with someone and STILL feeling alone.”

„Ha az összetartozás érzése alábbhagy és elkezdtek eltávolodni egymástól, itt az ideje, hogy ne hazudj tovább magadnak és lépj ki belőle. Ne mentegesd a másikat; mert eljön az az idő, amikor belátod, hogy minden, amit teszel, az az, hogy te adsz. Eluralkodik rajtad az üresség érzése. Majdnem hiányérzet-féle. Ne félj egyedül lenni. Mert sokkal, de sokkal rosszabb, ha valakivel együtt vagy és KÖZBEN MÉGIS egyedül érzed magad.”

Ghosting – nem ismertem ezt a kifejezést: ez már egy másik generáció szakítási módszere: eltűnni, mint Petőfi a ködben, és nem mondani semmit, nem is törődni azzal, hogy mit gondol a másik vagy hogyan érez, túllépni rajta, mint egy útban lévő lábtörlőn.

Visszabújtam az irodába és beletemetkeztem a munkába megint: mindenre mindig ez volt a gyógyír, a munka. Egy jó hét múlva egyszer még gyalogoltam vele, de ez már nem séta volt, csak mentünk egymás mellett, tisztes távolságot tartva, és akkor elmondta, hogy ő már túllépett ezen az egészen és nem gondolkozik rajta. Hogy igen, valóban azt mondta, hogy köztünk barátság is van és mindig is lesz, de aztán meggondolta magát, mert a kapcsolattartás terhes volt a számára. Hogy ha a másik embernek (akit szintén a barátjának nevezett) mondja el, hogy mi a baja, akkor az nem reagál rá, nem próbál megoldásokat kitalálni, csak meghallgatja.

És mégis, ha lecsukom a szemem, egy sápadt arcot és egy nagy, kerek szempárt látok magam előtt és a hangja valahol belülről szól a fülemben.

rm -rf /

Read Only Memory

(A rám hulló idő)

Falaimat, melyeket építettem,
nagy műgonddal, mint a kisgyerek,
ki színes kockákat rak egymásra,
s nézi, nehogy összedőljenek,

nem romboltad össze, csak átlépted,
egy könnyű mosollyal az arcodon,
csendembe hangokat, színeket hozva
vagy nekem, mint élő oltalom.

Magamat tőled óvva Téged védlek,
Körömmel-foggal, mint anya gyermekét,
belőled lélegezve élek; és úgy félek,
amikor körbeölel éjjel a sötét.

Mindenhol ott vagy és mégse lellek,
Rettegek, hogy barátnak se kellek,
Mint kibe hang nélkül beégett a ROM,

Némán ordítom: gyere vissza,
és szétárad összeszurkált ereimben
a hiányod és a fájdalom.


2019.08.04.

Árnyékmemória

Jöttél és falak védtek.
Mentél és csend maradt utánad.
Hűvös a reggel. Tán kávét iszol, lassú füsttel fújva
cigarettád. Vagy álmos a reggel is halk lépteid alatt.

Mindegy, merre indulsz,
beégettél egy darabot magadból,
az adott memóriarész elérésének gyorsasága
független az elhelyezkedésétől.
Elteszem egy rekeszbe, belülre, a bőröm alá,
Beállítások elérhetők a BIOS-ban.


Anyák I.

Mikor születik meg az anya? Nem tudom. Nem vagyok sem szentimentális, sem idealista, nem hiszek a gyermek megszületése utáni varázslatban: azt elismerem, hogy az igaz, hogy abban a pillanatban, ahogy megláttam az inkubátorban a fiamat (az elsőt sajnos nem volt lehetőségem a kezembe venni, mert császárral született), illetve később, amikor Barnát, Marcellt és Zsuzsit a karomba tették, bennem csak a hihetetlen aggódás volt, hogy úristen, mindene megvan?

Az anyuka valamikor az első napokban születik, amikor az ember lányának eljut a tudatáig, hogy te jó ég, itt van egy törékeny, gyámoltalan kis emberke, és ő az enyém, rá vártam, és én vagyok érte a felelős. A rengeteg kétely, hogy elég jó vagyok-e neki. Hogy hogy fogom tudni megadni neki mindazt, amire szüksége van. Ne fázzon, ne éhezzen, ne legyen pisis, elég meleg-e a szoba, a fürdővíz, aztán ahogy tágul a világ, úgy szaporodnak a feladatok: elég biztonságos-e a lakás, jaj, el ne essen, el ne csússzon, meg ne üsse magát. Hogy hogy fogom megtanítani úszni és biciklizni. Anya mindent tud, még kettesből is tud kiskacsát rajzolni, és akkor is fel tudja olvasni a mesét, ha a fáradtságtól fejjel lefelé tartja a könyvet (az egyik gyerekem egyszer megkérdezte, hogy nem szédül a kakas?)

Elsőszülött gyermekem édesapja, mivel előrelátható volt, hogy születendő gyermekünk nem lesz egészséges, úgy döntött, kiszáll. A fiam apja orvos volt, orvoscsaládból. Mindmáig nem felejtettem el, hogy az édesanyja dühödten vágta az arcomba, hogy az én fiam nem azért lett orvos, hogy otthon is egy beteget ápoljon. Igaz, akkor még nem lehetett tudni, hogy a megjegyzés rám vagy a babára vonatkozik-e, lévén magam is átestem egy veseműtéten a terhességem elején.

Így aztán, jelenlévő vagy jelen lenni kívánó apuka híján a kórházból való hazahozatalra a rigai magyar közösség rajtam kívül csak fiúkból álló tagjai szinte kivétel nélkül felsorakoztak, sőt, a sor egy kedves Rigában tanuló kárpátaljai magyar lánnyal, Anikóval és az ő bátyjával is kiegészült: a csecsemősnővér, aki az orosz hagyományok szerint hurkába bugyolálja a gyereket (mondjuk, -27 fokban meglehetősen indokolt) és az arcán angyali mosollyal, a „Поздравляю с ребеночком” (=gratulálok a kisbabához) mondattal nyújtja át, majd megdicsőülten várja a hálapénzt; nos, a mi esetünkben a csecsemősnővér kissé megilletődötten nézett körbe a sok fiatal fiú láttán, majd tétován megkérdezte, hogy ki az apuka. Gábor, Anikó bátyja elnevette magát és azt mondta, mindegy, csak adja oda valakinek, majd a kórház előtt nekem nyomta a kezembe a kinti hagyományok szerinti köszöntő virágcsokrot: Inkább neked adom, mint a nővérnek!

Az első este legalább tízen szorongtunk a kinti kollégium apró szobájában és amikor eljött az esti fürdetés ideje, az egyik egyetemi társunk vette kezébe a fiamat és a helyzetet: „nekem iker öcséim voltak” – jelentette ki magabiztosan és minden további ceremónia nélkül, gyakorlott mozdulatokkal megfürdette a gyereket, miközben én azért imádkoztam magamban, hogy az a parányi test nehogy belecsússzon a sárga kis kádba. A fürdetés utáni szoptatáshoz a kórházban tanultak szerint láttam hozzá és miután elmentek a látogatók, azon tűnődtem a sötétben, hogy anyuka lettem, igazi anyuka, és az én kisfiam itt szuszog mellettem az ágyon. Alig mertem elaludni, mindig attól féltem, hogy – a babakönyvekben riogatásként leírtak szerint – rá ne feküdjek a gyerekre.